Húsz éve búcsúztunk: továrisi, konyec!

---

Debrecen – Húsz éve elhagyták Magyarországot az itt állomásozó utolsó szovjet csapatok is.

---

A kivonulás megkezdésekor Magyarország területén 45 ezer szovjet katona állomásozott. A határ közeli Debrecen kiemelt hely volt számukra, hiszen a Kassai úton (az akkori Szabadság útján) is évtizedeken át a szovjet laktanya kerítését nézhették az itt élők, ott, ahol ma az egyetem épületei állnak, valamint a reptér is katonai objektumként üzemelt.

A lakosság nyilvánvalóan vegyes érzelmekkel emlékszik vissza erre az időszakra. Nem kellettek ahhoz mélyebb történelmi és politikai ismeretek a szocializmus idején sem, hogy belássuk: az itt állomásozó kiskatonák többsége sem feltétlenül volt boldog az itteni szolgálattól. Bár ha valaki szóba elegyedett a Kassait úti laktanya kapujában szolgálatot teljesítő, és az arra járóktól olykor cigarettát kérő őrökkel, megtudhatta, hogy sok rosszabb hely létezett a szovjet katonák számára. Itt legalább béke volt, és viszonylagos nyugalom. Az egyenruha alatt pedig ők is pont olyan emberek voltak, mint mi.

Az más kérdés, hogy a reptér közelsége nem csak azért okozott gondot a környéken (például a Tégláskertben) élők számára, mert a gépek iszonyatos hangerővel szálltak fel a sűrű gyakorlatozások idején. Azért is, mert az ott állomásozó kiskatonák néha elemeltek ezt-azt a környékbeli portákról. Például tyúkokat – mint ezt e sorok szerzőjeként is megerősíthetem saját emlékeim alapján. Abban a városrészben élt ugyanis egy nagybátyám, aki a nyolcvanas évek elején hosszas levelezést folytatott a Szovjet-magyar Baráti Társasággal. E levelek többségét saját kezűleg gépeltem a nagybácsi megbízásából (mint az egyetlen, akinek írógépe volt a széles nagycsaládból). Bizony, a bácsi nem finomkodott véleményével, és kitartóan, meglepő bátorsággal kereste a maga igazát. Ami ezerkilencszáznyolcvanvalahányban nem volt éppen kockázatmentes cselekedet.

A Kassai úti bázissal kapcsolatban viszont azt idézhetik fel az egyébként nagyerdei övezetben élők, hogy a kiemelt városrészi jelleg ellenére is falun érezhették magukat néha. A laktanya kerítésén túl disznóólak is húzódtak, az állattartás pedig sűrű légyrajzással is járt... Öröm volt számukra, mikor ez a tevékenység megszűnt a kerítés túloldalán.

A változások a nyolcvanas évek végén magukkal hozták azt is, hogy a szovjet vezetés úgy döntött: feladja Kelet-Európát, így már nem ragaszkodtak a magyar földön állomásozó csapatokhoz sem. Az első tárgyalások a magyarországi távozásról az akkori szovjet külügyminiszterrel, Sevarnadzéval folytak. Grósz Károly és Horn Gyula is magáénak tulajdonította az elsőséget. A szovjet csapatok kivonása Magyarországról 1989 áprilisában kezdődött, a kivonulás pedig 1991. június 19-én fejeződött be. Pontosabban fogalmazva: ez volt az első nap, amikor nem tartózkodott hazánk területén idegen katona.

Az idegen csapatok kivonulása nem csupán politikai, hanem gazdasági következményekkel is járt. A hosszú elfojtás után a szabadság mámorában fürdő ország nem vette észre, mekkora piacot és milyen lehetőségeket veszít. Míg a Szovjetunióval szoros (bár kötelező jellegű) kereskedelmet folytattunk, Oroszországgal kapcsolatban ez már nem mondható el. Ez elsősorban ránk nézve jelentett és jelent hátrányt: Magyarország kiszorította magát Európa egyik dinamikusan fejlődő, erős gazdasági piacáról, pár éve pedig sikerült a moszkvai kereskedelmi központunktól is meglehetősen kétes körülmények között megszabadulni – ám ez már egy egészen más történet.