Debrecenben járt a Viszkis, aki bankrablási tippek helyett autogramokat osztogatott – fotókkal

---

Debrecen - Ambrus Attila a cívisvárosban mesélt az életéről, s az is kiderült, hogy nem először jött a cívisvárosba.

---

Ki ne hallott volna a Viszkisről, a legendás bankrablóról, akivel tele voltak az újságok, a bűnügyi híradók? A munkahelyeken is téma volt, hogy hány bankot rabolt ki, és hogy előtte mindig whiskyt ivott. A média sztárt csinált belőle, mintha egyfajta derék Robin Hood vagy Rózsa Sándor lett volna. Aztán 1999-ben rendőrkézre került, de az előzetesből sikeresen meglépett. Azért csak utolérte a végzete: tizenhét évre elítélték, jó magaviselete miatt azonban már 2012-ben szabadult. A Viszkis, vagyis Ambrus Attila azóta azt állítja, hogy őt a börtön mentette meg. Mit is jelent ez pontosan? Hogyan kezdte újra az életét? Hogyan sikerült néhány év alatt, kétkezi munkával és kitartással virágzó vállalkozást létrehoznia? Mi történik, amikor napjainkban megjelenik a Viszkis egy bankban? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphattunk Debrecenben – egyenesen Ambrus Attilától.

Gyűlik a tömeg a Lovarda rendezvénytermében – ugyanis napokkal korábban elfogyott az összes jegy Ambrus Attila előadására. Egyesek vidáman csevegnek, mások az asztalra kihelyezett kerámiákat csodálják, és akadnak olyanok is, akik izgatottan lesik a bejáratot, hogy megpillanthassák a Viszkist. Amikor végre megérkezik, mindenki elcsendesedik, és feszült figyelemmel kíséri, ahogy Ambrus Attila fellép a pódiumra.

„A kollégáim most zárják be az ajtót, ha esetleg valakinek az értékei később hiányoznának, akkor nálam kell keresni”

– kezdi, majd azonnal hozzáteszi, hogy a bankrabló-tanfolyam a másik teremben lesz, ő pedig inkább állva tartaná meg az előadást, mert eleget ült már. A közönség pedig hangos nevetésben tör ki.

A Viszkis rögtön az elején kérdéssel fordul a megjelentekhez: kinek nem tetszett a nemrég bemutatott, róla szóló film? Egy bátor jelentkező akad, akinek – mindenki meglepetésére – Attila felajánlja, hogy kifizeti a mozijegyét. A Viszkis ugyanis nemrég Erdélyben járt, ahol egy parkolóba bemenve, a fizetést követően látta, hogy nincs hely. Kérdőre vonta az ott lévő „székely honfitársát”, aki csak annyit kérdezett vissza: „barátom, ha bemész a moziba, és nem tetszik a film, visszaadják a jegyet?”. Ennek apropóján döntött Attila a „pénzvisszaadás” mellett, a fiatal hölgy azonban visszautasítja a nagylelkű gesztust. Szerinte „sokkal szebb köntösbe lehetett volna csomagolni ezt a történetet”, de elmenne a moziba, „ha egyszer újra leforgatják a filmet úgy, ahogyan kell”.

Az Antal Nimród által rendezett akciófilmet eredetileg háromórásra tervezték, ebből végül egy órát kivágtak. Attila szerint a film ütemtelenné vált egy idő után, mert „egyszerűen nem lehet 50 évet két órába belesűríteni”. Azt azonnal leszögezte: nem akartak semmilyen társadalmi üzenetet közvetíteni. „Nyilván vannak konklúziók, a filmnek azonban egyetlen feladata van, ez pedig a szórakoztatás.” A sikert pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy 400 ezertől is többen látták a mozikban az alkotást.

A film kapcsán Attila azonnal a gyermekkoráról kezd beszélni: szavai által mi is ott élünk Csíkszentléleken, a temető nélküli, szegény erdélyi faluban. Anya nélkül növünk fel, apánk „spártai nevelésben” részesít, és folyton azt hangoztatja, hogy „a börtönben fogunk megrohadni”. Már gyerekként is ellopunk „mindent, ami nincs lebetonozva”, 16 évesen pedig bekerülünk a javítóintézetbe mintegy 600 román fiatal közé – román nyelvtudás nélkül, majd átéljük a munkatábori megaláztatásokat. Feszülten hallgatjuk tovább élettörténetét, ott vagyunk vele a vonat alatt, s együtt szökünk át Magyarországra – egy szál ingben és nadrágban. Attilával tartunk a bankrablásokra is, de előtte megiszunk egy pohár whiskyt, hogy ne legyünk „gyáva nyulak”. Elsőre ugyanis viccesnek, egyszerűnek tűnik a terv: „bemész a bankba, ráfogod az emberekre a fegyvert és elviszed a lóvét”, de hamar rájövünk, hogy korántsem az. A Viszkis beszámolója alapján minket is szinte hatalmába kerít a félelem, de hangjából érezni a mély megbánást is.

„Rengeteg rossz döntést hoztam az életemben, de a legfontosabb az, hogy igenis föl lehet állni és mindig van újrakezdés”.

Attila a börtönben eltöltött 13 év viszontagságairól is részletesen beszámol: a „golyóálló terráriumról”, melyben gondosan őrizték; a bent uralkodó rendszerről, ahol a legerősebb kezű áll a hierarchia csúcsán; a legnagyobb ellenségről, az időről, s a „holt szakmákról”, amiket tanítanak nekik.

„Kosárfonó, keramikus… Ki ad el ma megélhetési szinten agyagot? Én azért vagyok szerencsés, mert van egy médiafelületem. Az összes keramikus úgy utál, hogy ha meglátnak a vásárokban, azt kérik a szervezőktől, hogy ne mellém tegyék őket. Ők sokkal tehetségesebbek nálam, mégsem tudnak árulni, mert bazári majomként elviszem a show-t” – mondja a bankrablóból lett keramikus, a hallgatóság pedig jól mulat a hasonlaton.

A szabadulás körülményeiről is mesél: vele együtt takarítjuk ki a cellát hajnalban, mielőtt kiengednek, amikor pedig kilépünk a börtön kapuján, újságírók hada vár. Mi is érezzük a szorítást a mellkasunkban, s azt a sokkhatást, ami Attilát érte, amikor 13 év után először látott csillagokat. Követjük egy barátjához, akinél megszállt, és megdöbbenve halljuk, milyen mértékben „ment el mellette a világ”: nem tudta kezelni a televízió távirányítóját, és nem tudott mit kezdeni a csörgő okostelefonnal sem. A digitális világgal azóta sem ápol szoros kapcsolatot, de a pénzintézetekkel sincs túl jó viszonyban: szabadulása óta kétszer járt bankban, mind a kétszer lefagyott a rendszer. „Rossz aurával rendelkezem” – teszi hozzá mellékesen, a közönség pedig jót derül ezen.

A Viszkist előadás közben folyamatosan bombázza kérdéseivel a hallgatóság, mind közül a legfrappánsabbat egy fiatalember tette fel: „nem gondolta, hogy a megszerzett pénzt érdemes lenne befektetni?”. Attila azonnal rávágja: „De igen!”, majd hozzáteszi, hogy folyton elherdálta, kaszinókba vitte a lopott, vagy a vállalkozásaiból befolyó pénzt. Őszintén vall arról, hogy „beteg ember, játékfüggő” volt, úgy érezte, hogy a játékgépeket is meg tudja verni. Mára már tovább tudott lépni: megfogadta, hogy leáll, ebben pedig a munkája sokat segít.

„Több mint 300 embernek korlátoztam a személyi szabadságát, bezártam őket különböző helyekre és erre nem vagyok büszke. Amikor arról beszélünk, hogy milyen cool bankot rabolni, arra kell gondolni, hogy amikor fegyvert fognak a halántékukhoz, az nem feltétlen jó érzés.

Én bankrabló voltam, most nyugdíjas bankrablóként, illetve keramikusként állok itt, és hiszek abban, hogy mindenkinek jár egy új esély. Bármilyen helyzetbe kerül az ember, kellő akarattal, szorgalommal és alázattal igenis képes felállni. Az is kell, hogy segítsenek rajtad, a lehetőséggel pedig élni kell és nem visszaélni. Hiszem, hogy a múltat le lehet zárni, s amit én képviseltem, az ne legyen követendő példa.”

– zárja szórakoztató, ám annál tanulságosabb előadását Ambrus Attila. A közönség hatalmas tapssal köszöni meg az élvezetes estet, s a Viszkis mellékesen még megjegyzi: mindenki nézze meg alaposan az értékeit, mielőtt hazaindulna.

A hallgatóság nagy része azonban még nem tervez elmenni, nagyon sokan szeretnének egy dedikált könyvet, vagy egy kerámiát beszerezni. Lassan halad a sor, készülnek a közös szelfik, közelebb érve pedig megüti a fülemet Attila magyarázata: „ez kimondottan egy whiskys pohár, nem lehet mikrózni, mert fémet tartalmaz, de ki az, aki melegen issza a whiskyt?” – a megjegyzés pedig megmosolyogtatja a közelben állókat. Sorra kerülve dedikáltatom saját példányomat, Attila pedig megosztja, hogy a könyvet Debrecenben, az Alföld Nyomdában nyomtatták ki, s ő maga jött el értük. Nem ez volt tehát az első cívisvárosi látogatása, és – az óriási érdeklődést tekintve – talán nem is az utolsó.