Gyűlöletről és szeretetről mesélt a debrecenieknek a jó útra tért skinhead

---

Debrecenben járt Christian Picciolini, az Emmy-díjas író-rendező, a világ egyik legnagyobb neonáci szervezetének korábbi vezetője, aki azóta jó útra tért és másokon segít.

---

Christian története 1995-ben kezdődik, amikor is tagja, majd később vezetője lett az USA legnagyobb neonáci szervezetének. Huszonkét évesen megtanították gyűlölni, később pedig olyan embereket toborozni, akik szintén gyűlölnek. A Romantic Violance - Memoirs of an American Skinhead című könyv szerzőjének történetét az Amerikai Kuckó és az USA nagykövetsége közösen hozta el a cívisváros lakóinak. Christian Picciolinire nagyon sokan voltak kíváncsiak az Amerikai Kuckóban.

- Teljesen normális voltam mielőtt erre az útra léptem, olyan, mint minden tini. Szerettem a lányokat hajkurászni, focizni és átlagos dolgokat csinálni. Ugyanakkor nagyon bizonytalan voltam és hiányzott a magabiztosság belőlem. A szüleim a hatvanas években vándoroltak be Olaszországból egy jobb élet reményében az USA-ba, és rengetett kellett küzdeniük. Gyakran 14 órákat dolgoztak, hogy megteremtsék az egzisztenciát, én pedig közben magányos voltam és nem tudtam eldönteni, hova is tartozom valójában. Kamasz voltam, identitás és jövőkép nélkül. Olasz vagyok, vagy amerikai, vagy olasz-amerikai? Vajon milyen élet vár majd rám?

Mint Christian Picciolini felidézi, egy nap, amikor az egyik sikátorban szívott épp egy „spanglit”, odalépett hozzá egy srác. Magas volt, kopasz és bakancsot viselt. Kivette a cigit a szájából, eltaposta, majd belenézett a szemébe és azt kérdezte: Tudod, hogy a kommunisták és zsidók akarják, hogy ezt szívd, hogy irányíthassanak?

- Tizennégy voltam, fogalmam sem volt mi az, hogy kommunista, nem tudtam, hogy láttam-e a valaha zsidót, de azt tudtam, hogy nem akarom, hogy irányítsanak. Mindenre vágytam, csak arra nem, hogy irányítsanak. Akkoriban nem sok barátom volt, többen szekáltak, mint kedveltek a testalkatom, a származásom, a családom miatt. Ez az ember pedig, aki később az USA legnagyobb neonáci szervezetének a feje lett, megígérte nekem, hogyha vele tartok, ha figyelek a szavaira, senki nem fog többé szekálni, terrorizálni és zaklatni. Ha büszke vagyok arra, ki vagyok, erős és hatalmas lehetek. Ezek pedig akkoriban pont azok voltak, amik hiányoztak az életemből.

A hatalom szele

- Kezdetben szó sem volt rasszizmusról, eszmékről, gyűlöletről. Arról szólt, hogy legyek büszke arra, ami vagyok és védjem meg azt. Aztán persze jöttek az ideológiák is, hogy a környéken egyre több a fekete, nő a bűnözés... Amint beleszagoltam ebbe a hatalomba, hirtelen megváltozott a világnézetem is. Sokkal kevésbé szólt a dolog a büszkeségről, a kultúrám megbecsüléséről és sokkal inkább szólt arról, hogy le kell számolni az ellenséggel. Könnyen és teljes meggyőződéssel szerveztem be fiatalokat a csapatba.

Nagyjából egy évvel később a vezetőnket többszörös erőszakos bűncselekmények miatt rácsok mögé zárták, és mivel űr keletkezett a vezetésben, és én voltam a legtapasztaltabb, tizenhat évesen vezetője lettem a fehér felsőbbrendűséget éltető legnagyobb amerikai szervezetnek.

Christian Picciolini hamar rájött, hogy a zene mennyire jó módszer a fiatalok bevonzására, így hát megalapította ez első olyan skinhead zenekart, ami Európában is turnézott. Egy alkalommal Németországban, négyezer skinhead előtt koncerteztek, és miután a színpadon feltüzelt mindenkit, gyakorlatilag szétverték a várost. Teljesen megrészegítette a hatalom, hogy mekkora hatással lehet az emberekre. Aztán egyszer csak minden megváltozott.

Nem könnyű a kiút

- Huszonegy éves voltam, találkoztam egy mozgalmon kívüli lánnyal, szerelmes lettem és született egy fiam. Nyolc év után, amíg csak a gyűlölet töltötte ki az életemet, hirtelen elkezdtem szeretni. És felfordult a gyomrom attól, hogy a gyermekemet egy ilyen közegben képzeljem el.

Persze a mozgalomból való kiszakadás közel sem volt egy könnyű művelet. Nyitott egy lemezboltot Chicagóban, ahol skinhead zenéket lehetett vásárolni. Mivel ez még az internet előtt volt, hihetetlen népszerűsége mellett az ország szinte összes sarkából jöttek vásárlók. Később felkerültek a polcokra hiphop és pop-rock lemezek is a metál mellé, és megtörtént az, amire nem számított. A vevők, akik nem skinhead zenét jöttek vásárolni, elkezdtek beszélgetni vele.

- Életemben először beszélgettem feketékkel, melegekkel, zsidókkal. Eleinte zavart a dolog, de az idő múlásával egyre többet és egyre könnyebben beszélgettünk. Rájöttem, hogy ők is ugyanazokat érzik és ugyanúgy. És szépen lassan rájöttem, hogy egész idő alatt úgy gyűlöltem ezeket az embereket, hogy nem ismertem őket. Ők pedig együtt éreztek velem, velem, aki a legkevésbé sem érdemelné meg. Beleképzelték magukat a helyembe, átérezték a problémáim és nem ítélkeztek felettem.

De hirtelen összeomlott minden. Odalett a munkám, kiléptem a bandából, megszűnt az addigi identitásom, a feleségem pedig elhagyott a fiammal, mert nem léptem ki elég gyorsan a szervezetből. Az ezt követő öt évben folyamatosan próbáltam újjáépíteni az életemet, elszakadni a múltamtól. Elköltöztem, eltakartam a tetkóimat, de semmi sem segített, minden nap nyomorúságosan éreztem magam, és minden reggel meg akartam halni.

Mindketten rettegtünk

Egy nap aztán egy barátja tanácsára jelentkezett egy céghez, amit IBM-nek hívnak. Picciolini megírta élete első önéletrajzát és felvették. Mint mondja, a sors kegyetlen fintora, hogy egy ekkora cég többmilliós ügyfelei közül pont abba a középiskolába vezényelték ki gépeket telepíteni, ahonnan kétszer is kirúgták.

- Első napomon, az első ember, akit megláttam abban az iskolában, az a fekete férfi volt, aki korábban biztonsági őr volt, én pedig ököllel ütöttem szét és ezért rúgtak ki. Nem tudtam, mit tegyek, remegett a lábam, izzadtam, felnőtt férfi voltam és majdnem összecsináltam magam. Követtem a parkolóba, megérintettem a hátát, majd, ahogy az a mindig mosolygós, nagydarab fekete férfi megfordult, félelmet láttam rajta és hirtelen csak annyit tudtam mondani: bocsánat.

Órákon át beszélgettünk, s mint kiderült, akkor már a város rendőrkapitánya volt. Kezet ráztunk, és arra buzdított, meséljem el a történetem mindenkinek. Akkor éreztem először szégyent, megbánást és megkönnyebbülést.

Figyeljünk, hallgassunk, bízzunk

Christian Picciolini szerencsésnek tartja magát. Mint mondja, az elmúlt években csak azon dolgozott, hogy lerombolja, amit korábban épített és hogy segítsen másoknak. 2009 óta mintegy kétszáz embernek sikerült segítséget nyújtania szervezeteinken keresztül, és kiutat találni olyan csoportosulásokból, mint a Boko Haram, az IRA, az al-Kaida vagy valamelyik utcai banda.

- Ma, amikor közel négyszázezer skinhead van csak az USA-ban, a gyűlölet pedig egyre több és hevesebb mindenhol, sokkal többen válhatnak valamilyen káros idea rabjává. Kétgyermekes szülőként is csak azt tudom tanácsolni, hogy hallgassuk meg a gyerekeinket, és figyeljünk a jelekre. A legjobb amit tehetünk, hogy nem nézzük le őket és tényleg meghallgatjuk minden gondolatukat.

Piccoli szerint húsz évvel ezelőtt még könnyű volt egy skinheadet felismerni, mert kopasz volt, bakancsban járt, horogkeresztes lobogót lengetett, lendítette karját.

- Ma ezek az emberek már nem ilyen feltűnőek, nincs tetkójuk, van viszont nyakkendőjük és öltönyük. Beépültek. Tudom, mert húsz éve segítettem kidolgozni ezt a stratégiát. Most pedig segítek lerombolni.