Párizs: a kultúra metropolisza, amely sokkal többet ér egy misénél – fotókkal

---

Egy világváros, amely otthona volt Radnótinak, Adynak, József Attilának és ahol nem csak Mona Lisa ragyog. Látni kell.

---

Az utazó alig éri el Párizst, máris olyasmire talál, amire a helybéliek nagyon büszkék. Ez a periferique, vagy ahogyan ők nevezik: perif. Ez voltaképpen egy hatalmas, 35 kilométer hosszú gyűrű a nagy világváros körül, ami a közlekedést igyekszik egyszerűbbé tenni. Na, nem könnyebbé, mert, ha történik egy baleset, a perif azonnal bedugul és sofőr legyen a talpán, aki gyorsan átlátja a helyzetet és talál egy lejáratot róla. Baleset pedig bőven van a francia közutakon, volt 2015-nek olyan hónapja tavasszal, amikor 265 halálos kimenetelű történt az utakon. Így aztán a kisebb koccanásokra rá sem hederítenek.

Ám amikor az ember elkezdi megrohamozni a francia főváros nevezetességeit, rögtön szembeötlik a legmagasabb pontján álló Sacré Coeur bazilika, melynek a porosz-francia háború és az 1871-es Kommün után határozták el megépítését.A templomot annak az 58 ezer francia katona emlékének szentelték, aki a poroszok elleni háborúban esett el. 1873-ban fogtak hozzá, Paul Abadie tervei alapján és 1919-ben avatták fel. Öt kupolája van, harangtornya 80 méter magas. Itt található a világ egyik legsúlyosabb, 19 tonnás harangja. Egy franciákra jellemző alapötlet miatt született meg: Párizs népe ugyanis úgy gondolta: itt az ideje annak, hogy legyen egy olyan székesegyház, ami tényleg az övék. Közadakozás indult el tehát, volt, akinek csak egy téglára futotta, de az ő nevét is bevésték az adakozók közé. Talán emiatt is nagyon népszerű, igazi „multikulti” találkahely a környéke. Egy hely, ami mindenkié, ahol mindenki jól érezheti magát bőrszín, felekezet, nációbeli hovatartozástól függetlenül.

Nem ilyen idilli sajnos a helyzet másfelé, mindenütt állig felfegyverzett katonák és rendőrök óvják a rendet és a legtöbb nevezetes helyre tüzetes átvilágítás, motozás után lehet csak bejutni. Hiába, terrorfenyegetett világban élünk. Sőt, a bazilika felé vezető úton börtöntöltelék kinézetű arabok igyekeznek átverni, akit lehet az „itt a piros, hol a piros” elnevezésű ismert játékkal, amin nehezebb nyerni, mint egy kaszinóban. Ugyanis lehetetlen.

Párizs nem lenne Párizs a Szajna és a nem túl széles folyót átívelő 38 híd nélkül. A legszebb közülük az, amelyiket III. Sándor cár tiszteletére, az orosz-francia barátság szimbólumaként építették. Létrehozására maga az uralkodó adott pénzt, 1896 és 1900 között készült el, lámpaoszlopok és nimfák szobrai díszítik, mindegyik végén nagy bearanyozott szobrok láthatók.

El kell zarándokolni a Notre Damehoz is, amely monumentalitásával, csodálatos domborműveivel, szobraival lebilincselő látványt nyújt. Párizs legismertebb gótikus stílusú temploma mindenkit lenyűgöz. Hihetetlen, de igaz: alapkövét 1163-ban rakták le, ezután röpke 157 évig építgették. Ott van hozzá közel a Sainte Chapelle, ami szintén a történelem feneketlen mélységeibe vezet el. IX. Lajos király ugyanis 1239-ben vásárolt meg egy Krisztusnak tulajdonított töviskoszorút, az ereklye tiszteletére emeltette az imahelyet. Bejutni pokoli nehéz és hosszadalmas, mert körbeveszi az Igazságügyi Palota épületkomplexuma, de megéri a sorban állást a látvány. És, ha már ott van az ember, meg kell nézni a Conciergerie épületét is, melyet a 13. században kezdtek el építeni. Az épület falai sok mindent láttak a történelem során, de a legszörnyűbb korszaka a francia forradalom időszakához köthető. Itt gyűjtötték össze ugyanis azokat, akinek a mindenható Forradalmi Törvényszék tartóztatott le. Sok jót nem remélhettek, hiszen az adatok szerint ekkortájt csaknem háromezer elítélt fordult meg itt, hogy a börtönből egyenesek a guillotine alá kerüljön. Itt raboskodott szörnyű körülmények között többek között a pompához és fényűzéshez szokott Marie-Antionette királyné. A forradalom alatt kivégzett XVI. Lajos hitvesét 1793. októberében, fél évvel a király lefejezése után küldték guillotine alá. Jellemző a kor viszonyaira, hogy a királyt megfosztották minden rangjáról és Louis Capet polgártásként ítélték halálra, a királyné pedig innentől „özvegy Capetné” lett haláláig. Testét egy meszesgödörbe dobták. Így jutottak el a francia uralkodók a Napkirály fenséges pompájától a dicstelen, vérben úszó végig.

A Napkirály természetesen kikerülhetetlen része a francia történelemnek és egyáltalán a francia identitásnak is. Ahhoz, hogy ebből megértsünk, megízleljünk valamit, el kell látogassunk XIV. Lajos élete fő művébe, Versailles kastélyába, amit nem csak a rengeteg turista miatt nehéz megközelíteni, hanem azért is, mert a mini Eiffel tornyot, „csájníz” gyártmányú szelfibotot és a 40 fokos hőségben papírládákból dobozos sört árulók hadától is meg kell szabadulni. Utána tényleg már csak a sorban állást kell kibírni, és feltárul előttünk a Napkirály pompája.

Az abszolutizmus legnagyobb képviselőjének döbbenetesen hosszú, 72 évig tartó uralma alatt a gazdaság és a kultúra óriási fejlődésen ment át, a király Franciaországot az európai nagyhatalmak sorába emelte. Az uralkodó túlélte fiát és unokáját is, trónra halála után csak a dédunokája kerülhetett. Versailles ma is lenyűgöző pompája a nagyság szimbóluma volt. A fényűző palota és a hatalmas park az egész világot elkápráztatta. Európa uralkodói és arisztokratái közül sokan vették mintának. Sokak szerint a Napkirálytól eredeztethető a francia nép öntudata, önbizalma, saját nagyságába vetett megingathatatlan hite. XIV. Lajos varázsa ma is tetten érhető, ezt jó láthattuk, amikor iskolás csoportokkal találkoztunk a palotában. A „normális” körülmények között bizonyára csivitelő, izgő-mozgó gyerekek olyan áhítattal hallgatták tanáruk előadását, ami nálunk elképzelhetetlen.

És, ha már a Napkirálynál tartunk, létezik a nagy uralkodóhoz köthető magyar szál is. Méghozzá II. Rákóczi Ferencé. Nem biztos, hogy mindenki tudja: a fejedelem útja a forradalom bukása után nem mindjárt Törökországba, hanem Párizsba vezetett, ahol XIV. Lajostól nem csak ideiglenes otthont kapott kíséretével együtt, hanem apanázst is. A korabeli leírások alapján snájdig fejedelmet bevezette a legmagasabb párizsi körökbe, ahol Prince de Transsylvanie-ként nagy népszerűségnek örvendett. Ám miután a francia államkassza ekkortájt a folyamatos háborúk miatt igencsak megcsappant, a Rákóczi apanázsai is el-el maradoztak. Ezért kártyabarlangot kezdtek működtetni, ma is áll az a ház, ahol a jól menő vállalkozás működött. A „Rákóczi-kaszinó” még a kultúrtörténelemben is nyomot hagyott, hiszen azzal kecsegteti Manon Lescaut De Grieux lovag, hogy sok pénzt nyer majd a „Hotel de Transsylvanieból”. Persze Párizs magyarjai ott voltak a huszadik században is, Radnóti és József Attila jelenlétét emléktábla őrzi.

Talán mondani sem kell, hogy a francia fővárosban járva kihagyhatatlan a Louvre, hiszen a világ egyik legismertebb múzeumában nem „csak” Leonardo Mona Lisája látható, hanem az európai képzőművészetek gyűjteménye mellett egyiptomi, iszlám, keleti, görög, római és etruszk emlékek is. A múzeum teljes megtekintéséhez hetekre lenne szükség, mi három óra alatt átrohantunk egy töredékén. A gigaintézmény nem kizárólag a benne elhelyezett kincsek miatt döbbenetes, hanem a termei miatt is, amelyek otthont adnak a felbecsülhetetlen értékű műveknek. A Louvre amúgy félelmetes gépezet, ami az óvatlan vendégeket darabokra tépi és ledarálja. Mert elég elmélázni egy-egy festmény előtt, a csoportunkat máris elsodorja mellőlünk a tömeg és elvesztünk, a kulturális labirintus gyomrában találjuk magunkat, ahonnan csak a vakszerencse segíthet kiszabadulni.

El kell menni persze az Eiffel-toronyhoz is, ami hívogatóan integet mindenhonnan. A körülbelül 300 méteres magasságban lévő csúcsra feljutni olyan akció, ami komoly áldozatokat kíván. Mert minimum két és félórás idegtépő sorban állást kell bevállalni azért, hogy mintegy negyedóráig nézelődhessen az ember a szédítő magasságban. Meggyőződésem, hogy a látogatók többsége, úgy a második óra tájékán már javában átkozza önmagát: hogyan lehetett ekkora ökör, hogy ezt bevállalta. Aztán a csúcson jön a katarzis, utána meg újra a gyötrődés lefelé. Annak idején IV. Henrik király azt mondta 1598-ban: Párizs megér egy misét. Mi is elrebegünk néhány imát, hogy mielőbb jussunk ki a fantasztikus fémszörny szorításából.

Esténként pedig, élményekkel csurig töltve ülünk ki a szálloda közelében lévő kiskocsmába, ahol arról szőjük a szót: ide bizony még vissza kellene jönni. Ráadásul Debrecenből könnyebben, kényelmesebben lehet majd Párizsba utazni. Indul ugyanis a charter járat az év utolsó hónapjának közepén. A kocsmában is arabok vannak személyzetestől, vendégestől. Mégis milyen más: mindenki kedves, előzékeny, a második este már törzsvendég az ember, jár az ingyen mogyi és a fizetés után a plusz kör sör a ház ajándékaként.

Béke van. De jó lenne, ha a világ ebbe az irányba haladna...