Visszapillantó: pénzváltás ollóval

---

Debrecen – Nem szép, viszont vág a KGST-piacon vett orosz olló. Akár a régi alumínium forintost, akár a kutyának való csontot.

---

Sokan szeretnek piacra járni. Nem csak az árak miatt, hanem mert ott akár alkudni is lehet. Az, hogy némi szóváltást követően valamivel olcsóbban juthat a vevő az áhított holmihoz, az pusztán az egyik örömforrás. A másik maga az alku ténye, a társaság és a társalgás, az ezekhez fűződő közösségi élmény.

Aki járt már például Törökországban, az hosszú és ízes történetekkel szórakoztathatja barátait, milyen is volt az, amikor odaadták neki fél- vagy harmadáron az áhított holmit. Ha netán senki nem szólt volna neki, itt jelezzük: a kereskedő még így is jól járt, ő meg ha nem lett volna olyan szégyenlős, mint amilyen (szemben azzal, amit gondolt magáról), akkor még finomabb áron tehetett volna szert bundára, bőrdzsekire, aranyra.

Alkudni persze tudni kell, és egyáltalán nem mindegy, hol és hogyan vág bele a vevő. A régi KGST-piacoknak nevezett közösségi terekben arab és török eladó nemigen fordult elő, tehát ott más taktikát kellett alkalmazni. Alkudni lehetett és kellett, de ott nem működött az a filozófia, hogyha a felének elengeded a felét, akkor beszélhetünk róla, mennyiért fogom elvinni...

Aki a nagy Szovjetunióból érkezett, az azt hozott, amit éppen akkor lehetett kapni az otthoni boltokban. Vagyis, néha permetezőt, máskor festéket, olykor cirill betűkkel ékesített édességet. A vevő meg választhatott, akarja-e vagy sem. Semmi garancia nem volt arra ugyanis, hogy egy hét múlva ugyanilyen árukat találjon majd a zsibogónak nevezett intézményben.

Azok a vevők, akik komolyan vették a vásárlást, azért igyekeztek komoly arccal kőkemény alkukba bocsátkozni. Akkoriban még a nyelv sem lehetett akadály, hiszen a szocialista táboron belül volt egy közös nevező, az orosz. Amit éveken át próbáltak belénk verni, de meglehetősen sikertelenül. Az a nyelviskola, amely nem a való életre nevelt, eleve halálra volt ítélve már akkor is. Az ember nem azért kezd egy nyelvet tanulni, hogy elszavalja ékes oroszsággal, mikor alapított várost I. Péter cár, vagy mekkora költő volt Puskin, és hogyan foglalta el Lenin a Téli Palotát. Ennél izgalmasabb lenne megtanulni azt, mit ne vigyen magával az ember a Kremlbe (mert a kapunál úgyis elzavarják a biztonsági őrök), vagy hogyan lehet még egy deci vodkát kérni a pultnál. Ez utóbbi azonban szóba sem jöhetett akkoriban. Azért ki-ki igyekezett a piacon is megértetni magát a másikkal, kézzel-lábbal akár, és a ránk, magyarokra annyira jellemző nyelvi technikát alkalmazva, azaz lassan, már-már szótagolva mondva, hátha jobban érti a másik: van-ci-pő-fe-ke-té-ben-is?...

Ez az esztétikailag talán kifogásolható küllemű, de funkcionálisan zseniális olló is vélhetően hasonló tranzakciót követően került gazdája birtokába. Nyilván kezdődött azzal, hogy az eladó orosz férfiú mutatott egy számot, mennyit szeretne kapni ezért a csont vagdalására is alkalmas konyhai ollóért. Ám erre a vevőjelölt elhúzott szájjal és lesújtó tekintettel kombinált lekicsinylő megjegyzést tett. Mire az orosz eladó (aki a szót nem, csak a gesztust értette), elkérte tőle a hajdani alumínium 1 forintost (ami vaskos volt és csúnya, de valaha két gömb fagyit is adtak érte), és „ez nem jó neked, ez nem vág, mi?!” felkiáltással (nyilván ékes orosz nyelven szólva) frappánsan kettévágta a forintot az ollóval, ami a pénzváltás sajátos módjának is tekinthető volt. A hatás nem maradt el: a vevő rögtön két ilyen eszközt is vásárolt.

Az egyik otthon van, a másik a gyerekekhez került. Ha forintot nem is, de csontot a kutyának simán lehet vele vagdalni még ma is. Vagy bármi mást. Annyi, hogy nem szép. De nem is azért jó ez.