700 kiállítást szervezett eddig a debreceni közművelődési szakember

---

Debrecen – Annyi minden történik Debrecenben Cserép Zsuzsa szerint, hogy az emberek a bőség zavarában sokszor alig tudnak választani, hova menjenek.

---

Azt mondják róla, olyan mint egy intézmény. Cserép Zsuzsa azonban valószínűleg tiltakozna ez ellen. Azt mondaná, ő nem intézmény, hanem egy közművelődési szakember, aki imádja a munkáját. (S amíg léteztek az egyetemi centrumok, ez volt a titulusa: a Debreceni Egyetem Orvos és Egészségtudományi Centrum Közművelődési titkárságának vezetője.) Rajong a művészetekért, a színházért, szeret utazgatni, jógázni, szereti az életet, a jó beszélgetéseket. Mellékesen: nem csak az hihetetlen, hány képzőművészt ismer, de az is, hány kiállítást szervezett eddig. Közel hétszázat.

Dehir.hu: Ez óriási szám! Tudja, hogy jött össze?

Cserép Zsuzsa: Viszonylag egyszerűen. Ez már a 32. év, hogy az orvostudományi egyetemen dolgozok. Van két állandó kiállítóterem – időnként három! –, ahol kéthetente nyílnak tárlatok: a DOTE Elméleti Galériában 8 hónapon keresztül, az Élettudományi Galériában pedig egész évben. Az elején talán nem voltak ennyire rendszeresek a tárlatok, mert amikor nem egyedül voltam, akkor talán ritkábban nyitottam, de most már nagyjából 20-25 éve ez a rendszeres hétvégi program: szombat délután és vasárnap délelőtt kiállítás megnyitókon veszek részt.

Dehir.hu: Ez hány művészt jelent?

Cserép Zsuzsa: Nagyjából 5-600 főt, mert vannak visszatérők is, akik fontosnak tartják, hogy újra eljöjjenek ebbe a közegbe, s elhozzák az új képeiket is. S amire rendkívül büszkék vagyunk a kollégáimmal, az az, hogy Magyarországon szinte egyedülálló módon és nagyságrendben szervezünk olyan tárlatokat, melyeken orvosfestők, illetve orvostanhallgató festők és fotósok mutatkoznak be. Eddig nagyjából 70-80 ilyen kiállítást nyitottunk meg, s úgy gondolom, ez elképesztő nagy szám. Amikor korábban rákérdeztem – meglehetősen széles – ismeretségi körömben, mit tippelnek, hány ilyen tárlatunk nyílt, ennek a töredékét mondták a legtöbben, nyolcat-tízet legfeljebb...

Dehir.hu: Ez azt is mutatja, hogy sok mindenre nyitottak az orvosok, sok minden érdekli őket.

Cserép Zsuzsa: Nagyon. A múltkor volt egy orvos, aki zongorázott egy megnyitón: Koncz András, a tüdőgyógyász. De fellépett Szabó Pál, az ideggyógyász is, aki énekelt. De ott a kórusunk, a DOTE Monteverdi kórusa, ahol szintén szép számmal vannak hallgatók. Nem beszélve a Lelkesekről – ezt a nem mindennapi énekkart pszichiátriai kezelésen résztvevők alkotják, s ennél jobb név, jobb szó nincs is szerintem rájuk. Egyszerre mutatja, hogy a lélekkel kapcsolatos területen érintettek énekelnek, valamint ott van a nevükben az a nagy-nagy lelkesedést is, ami jellemzi őket. Ők a karácsonyi koncerten lépnek fel rendszeresen, nagy szeretettel jönnek, s óriási sikerük van, mindig visszatapsolják őket kétszer-háromszor.

Dehir.hu: Hogy csöppent ide, a közművelődés világába?

Cserép Zsuzsa: Eredetileg vegyésztechnikusnak tanultam, de valahogy mindig azt éreztem, hogy nem az az én utam. S miután igazából nem éreztem jól magam sem a munkakörömben és a bőrömben, gondolkozni kezdtem, mi az, ami nekem való. Mivel szervezkedni, intézkedni világéletemben nagyon szerettem, kínálta magát, merre induljak el. Sokat jelentett, hogy eleve az orvosegyetemen voltam vegyésztechnikus, onnan jelentkeztem a népművelő-könyvtár szak levelezőtagozatára. Ez jó időszak volt az életemben, bár volt egy kis szünet, amikor megszültem a nagyobbik gyerekemet. De amint visszamentem a klinikára, folytattam, s el is végeztem az egyetemet, mert úgy gondoltam, nem elég a lelkesedés, kell mellé tanulni is. Ha ma végeznék akkor ma szép modern szóval kultúrmenedzsernek hívnának.

Dehir.hu: Nem csak közvetíti, de fogyasztja is a kultúrát.

Cserép Zsuzsa: Szoktam is mondani, hogy nem azért járok színházba, mert népművelő vagyok, hanem azért lettem népművelő, mert mindenféle művészeti ágat nagyon szeretek. Nagy adomány, ha valakinek a hobbija a hivatása. Nekem ez így alakult, szerencsésnek tartom magam emiatt, a munkám tulajdonképpen ugyanaz, mint a hobbim.

Dehir.hu: Akkor ez azt jelenti, hogy egy időben „hobbiból” adott el két színházi bérletházat, ami majdnem ezer nézőt jelentett a Csokonainak?

Cserép Zsuzsa: Hát, így is lehet mondani... Hosszú időn át két bérletházat töltöttünk meg: a DOTE, illetve később a Horváth Árpád és a Szendrő-bérletek találtak gazdára általam. Könnyű dolgom volt, mert mindenki jött, s vette a bérleteket. Ma viszont jóval nehezebb a helyzet. Volt egy nagy törés, amit nem nevesítek, de attól kezdve a régi bérletesek vagy elmentek, vagy kiöregedtek, a fiatalabbakat, a hallgatókat meg egyszerűen egyre nehezebb megközelíteni színházbérletekkel. Változott a világ, de az ízlés is, az érdeklődési kör is.

Dehir.hu: A népművelés, a közművelődés mennyire könnyű kenyérkereset?

Cserép Zsuzsa: Ez nem kenyérkereset elsősorban. Ha valaki valamit nagyon szeret, az soha nem tud nehéz lenni. Persze, meg kell küzdeni minden napért, de mégis más az, ha az ember szereti, amit csinál. Ha valaki erre született, annak ez nem lehet nehéz. Egyszer kiszaladt a számon egy olyan mondat, hogy „tessék mondani, akkor én mikor fogok dolgozni?”... Ez nem munka. Ez szerelem. Hiszem, hogy minden rendben lenne a világban, ha mindenki azt csinálná, amire született. Az más kérdés, ha úgy is néz ki, hogy laza vagyok, azért amit leteszek az asztalra, azon nem szabad, hogy látszódjon bármiféle lezserség.

Dehir.hu: Azt mondják, az ilyen típusú munkákban az a nehéz, hogy emberekkel kell foglalkozni.

Cserép Zsuzsa: Úgy gondolom, mindig és mindenkivel meg tudtam találni a hangot. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy ezáltal engem mindig mindenki elfogad, de törekszem arra, hogy működjenek a dolgok. Én nem teszek különbséget ember és ember között. Akár előadó, akár zenész vagy festő, fotós vagy grafikus, nekem mindig fontosak voltak a művészek. Túlzás nélkül mondhatom: felnézek rájuk, mert valami olyat tudnak, amit nélkülük hiányozna az életemből. Zongorázni ugyan tanultam, de festeni nem tudok, s nem is riogatok senkit azzal, hogy ezután festeni fogok. Viszont azt, amihez értek, azt szeretem.

Dehir.hu: S úgy tűnik, ezt mások is észreveszik: a DAB-székházban dicsérő oklevelet kapott, a március 30-án 11-kor nyíló Luczi János-tárlaton pedig Holló László-díjat vehet át Újváry Zoltántól, a Holló-alapítvány elnökétől és Dánielfy Zsolttól, a Kulturális Bizottság elnökétől.

Cserép Zsuzsa: Ezzel az oklevéllel, amivel a közművelődési tevékenységem ismerték el, teljesen megleptek. Meghatódtam, mivel még csak két éve tartjuk az irodalmi esteket és a könyvbemutatókat a DAB-székházban. Hasonlóan érzek a Holló László-díjjal kapcsolatban, amit meg festőművészeknek szoktak adományozni. De nagyon jólesik, tagadhatatlanul, hogy a kuratórium bizalmat szavazott nekem, figyeltek arra, hogy vagyok, dolgozok, szervezek, hogy híd vagyok a művészek és a közönség között.

Dehir.hu: Ilyenkor szokták megkérdezni: és mi a filozófiája? Van ilyen, nem?

Cserép Zsuzsa: Úgy gondolom, fontos, hogy szervezőként minden réteget kiszolgálok. Aki a fotót szereti, azt kapja meg, aki a festményeket vagy a grafikát, az meg azt. Lehet, hogy van, amikor mellényúlok, mert nyilvánvaló, hogy nem mindig Munkácsy-szintű alkotók képei kerülnek a falakra, ilyen előfordul, de ezzel együtt is igaznak érzem azt, hogy aki kivárja a sorát, azt be kell mutatni. Miért? Mert ha önmagát be akarja mutatni, nekem nincs jogom ahhoz, hogy megítéljem és azt mondjam, nem, dehogy. Ennek ellenére természetesen meghúzok egy vonalat, mert azt nem engedhetem meg, hogy a mennyiség a minőség rovására menjen. S ha már arról beszélünk, mi fontos igazán: az is, hogy a rendszeresség is a rendszer része. A hallgatók is, akik itt mennek el nap mint nap a kiállításaink képei előtt, meg az oktatók és a városból érkező látogatók is, akiknek jó része egyébként rendszeresen visszajár, pontosan tudják, hogy ezeken a helyeken kéthetente valami újat lehet majd találni. Maga a megnyitó pedig tényleg mindig ünnep, mert a képek mellé más művészeti ágak is felsorakoznak: zene, irodalom, tánc formájában. Itt rendszeresen fellépési lehetőséget kapnak a zeneművészeti kar hallgatói is. Sőt: van, amikor nem csak a szemnek meg a fülnek szólnak az események, van, amikor meg is lehet érinteni az alkotásokat, tehát a képbe lép a tapintás. Ahogy Zajácz Tamás bőrképeinél ki is volt írva: kérem, tessék megtapogatni. Azt gondolom azért is ünnep, mert ezek a tárlatok mindig hétvégén nyílnak, és ki-ki a saját szabad idejét szánja erre. S az sem mellékes, hogy a visszajelzések alapján úgy néz ki, sokszor a megnyitó személye miatt is eljönnek, mert úgy gondolják a látogatók, értékes, szép gondolatokat hallhatnak.

Dehir.hu: Örök kérdés, milyennek látja a város közművelődési és kulturális kínálatát a szakember?

Cserép Zsuzsa: Annyi minden történik Debrecenben, akár a színházat, akár a koncerteket, kiállításokat nézzük, hogy én gyakran azt tapasztalom: az emberek a bőség zavarában sokszor nem tudnak választani, hova menjenek. Ennél jobbat szerintem el sem lehet képzelni. Az persze sajnálatos, ha időnként be-bezár egy-egy galéria, de összességében úgy érzem, a paletta nagyon színes.

Dehir.hu: S az miért fontos, hogy egy orvosokat képző egyetem figyelmet fordítson a kultúrára?

Cserép Zsuzsa: A hallgatók kapnak ezzel egy jelentős pluszt a tanulmányaik mellé. Többek lesznek így, tájékozottabbak, és igényeik alakulnak ki a vizuális kultúra terén is. Az szerintem nagyon nagy dolog az egyetem vezetésétől, hogy az orvostanhallgatók képzését támogatják ilyen módon is. Debrecenben ennek már több évtizedes hagyománya van, és szerintem példátlan országos viszonylatban is, hogy itt egy közművelődéssel foglalkozó iroda működhet, ami egyébként nem egy egyszemélyes intézmény. Ugyan csak hárman vagyunk, de szeretnék ezen a fórumon is köszönetet mondani két kollégámnak, Szebenyi Istvánnénak és Katona Bálintnak. A díjak, amiket kapok, részben nekik is szólnak.