A debreceni középgeneráció szerint az alkotás terápia, passzió és fortély is

---

Debrecen – Tíz-tizenöt éve még pályakezdők voltak, ma ők szabhatják a divatot. Közös nevezőjük a művészet, a magyar kultúra napján nyílik közös tárlatuk.

---

Tíz-tizenöt éve még pályakezdők voltak, mára beérett debreceni művészek. Annyifélék, ahányan vannak. A magyar kultúra napján, január 22-én, 16 órától nyílik közös tárlatuk a Belvárosi Galériában (Kossuth u. 1.). Itt Bagdány Franciska, Csorján Melitta, Komlódi Judit, Kővári Attila, Kujbus János, László János, Potyók Tamás, Tarnóczi József, Tolvaj Panna és Tóth Miklós állítanak ki.

Miért épp Élet-közép a tárlat címe? Az alkotó élet, vagy a biológiai lét közepét jelöli? – kérdezte a Dehir.hu néhányukat. S kértük, nyilatkozzanak arról, hogy látják ők: az internet és a számítógépek korában mennyire van értéke az egyedinek, a kézi munkának? Számít-e a közönség? Mit ér a művészet? S mi az valójában: önkifejezés, terápia, úri hobbi, vagy az élet szerves része?

A festészet egyfajta kommunikáció

Az Élet-közép című kiállítás kétségtelenül egyfajta áttekintése annak, hogy az ereje teljében lévő középgeneráció milyen festészetet művel itt Debrecenben Potyók Tamás szerint. A festészet számára például út, mondja, melyen járva bizonyos elképzeléseket, látványélményeket meg tud fogalmazni. „Másrészt és nem utolsósorban jó időtöltés. Festményeimben harmóniára törekszem. Képeimet szeretem érlelni. Szeretem megkeresni azt a megoldást, mely leginkább megközelíti a kifejezni kívánt gondolatot. A festészet egyfajta kommunikáció is, önmagam és a néző között. Ezt a kommunikációt a végsőkig lehet finomítani.”

Potyók Tamás azt vallja, hogy a a festészet ősidők óta létezik, és mindig is lesz. „Az emberek egy részének igénye van arra, hogy manuálisan, saját örömére kézzel készítsen képeket. Szerintem ez alapélmény” – mondja. S hogy van-e új a nap alatt? „Bevallom, nem érzem azt a kényszert, hogy mindenképpen valami sosem látott vadonatúj dolgot kellene kreálni. Véleményem szerint ez kissé korunk által diktált kényszer. Szeretek festeni, és nem cserélném föl semmi mással.”

Néha elég csak a tükörbe nézni

A festészet nem foglalkozás, hanem egy fajta létezés abban a világban Csorján Melitta szerint. Aki gyorsan hozzáteszi, hogy a képeit nem szokta, és nem is szereti megmagyarázni, „mert ez nem az én tisztem. Nem koncepció számomra, hogy érthetetlen legyen a festmény, amit alkotok: egyszerűen csak olyan üzeneteket küldök a világba, amelyek nem túl konkrétak, hanem gondolkodásra késztetnek. Mindig van bennük valami fortély, ami megfejtésre vár, valami titok, valami, elrejtett kulcs.” Csorján Melittát nem kimondottan a látvány foglalkoztatja, hanem inkább ami mögötte van.

„Amit megfestek, az meg már csak a lélek. Olykor nőket képzelek el, és látom is őket nap mint nap, az utcán, a boltokban, a lépcsőházban, munka közben, felpörögve, életvidáman és leverten, halál fáradtan, élet unottan és kétségbeesetten. Néha elég csak a tükörbe néznem...” Úgy véli, a festészet segít olykor átlendülni egy másik oldalra, hogy ne résztvevője legyen az életnek, hanem külső szemlélője: „És ha átlátom, még nevetni is tudok rajta – és magamon is..... Ettől válnak néha groteszkké az általam képzelt alakok. Bennük van teljes életiróniám, de mindaz az öröm is amit azért érzek át mindig a bárányfelhős ég alatt, mert imádok élni.”

Minden kép tanulás

Mindig van új, s még újabb – véli Kővári Attila. „Én mindig úgy érzem, hogy az eddigi az alapozás volt, a rákészülés szakasza az életemben, és majd ezután jön a szellem kiművelésének dandárja. Nekem minden kép tanulás. Bár ez közhely, de tényleg így van.” És terápia is – teszi hozzá.

„Ha feltesszük, hogy a művészet feladata a jelen kor kifejezése, akkor mindig van új, s még újabb, és talán nem is az olajfesték és a vászon a legtrendibb médium. De itt még jelen van az ember és az idő, és azok a meghitt órák, amikor a szellem és az emberi elme egymással elbeszélgetnek. Ha nincs idő, nincs létsíkok közötti kapcsolat. Ha nincs kapcsolat, nincs rálátás a jelenre – és ha ez nincs, akkor miről lehet még beszélni?”

Mi lesz velünk, ha meghalunk?

László János a számvetésre helyezi a hangsúlyt. „Számomra, aki a legöregebb vagyok ebben a társaságban, és így természetesen a középkorúak csapatába tartozom, nagyon fontos lett az a számvetés, amin talán mindenki túljut a negyvenes éveiben. A művészet számomra nem csak passzió, bár egyre élesebben látom, hogy az élet teljességéhez mérten ez csak aprólék, múló rosszullét. Talán nagy szavak ezek, de hát az a léleknek nevezett valami sem egyszerű – és ezzel ténnyel kell együtt élnünk.”

László János a részleteket emeli ki: „Nekem az a fontos, hogy valami keveset el tudjak mondani azokról a dolgokról, amelyekről egyébként nem sokan beszélnek, mert talán nem ezt tartják manapság a legfontosabbnak. A lélek, a felelősség, az, ahogyan odaadsz valamit. Meg talán a legfontosabb: az, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, és addig is hogyan éljünk együtt ezzel a gondolattal.” A képeken keresztül talán el lehet beszélni, vagy inkább – ha szerencsés vagy! – megéreztetni valamit – mondja. „Tudom, ezek nem időszerű kérdések, és a figurális festészet sem az (mint mondják sokan). De mégis ez a forma az, amivel a legtöbb emberhez szólni lehet."