„Számomra mindig természetes volt az, hogy cigány vagyok”

---

Debrecen – A debreceni szakkollégium kitörési lehetőséget jelent a hátrányos helyzetű fiataloknak. Az intézmény három hallgatójával beszélgettünk életükről, pályájukról, álmaikról.

---

Godó Katalinban, Nagy Zoltánban és Váradi Lúciában sok közös van, egyrészt mindannyian szegény körülmények között nőttek fel, cigány származásúak, s mindhárman a továbbtanulást választották arra, hogy kitörjenek a környezetükből. Ebben segített nekik a Wáli István Református Cigány Szakkollégium, ami ösztöndíjat és lakhatást teremtett számukra az egyetemi tanulmányaik idejére. Godó Katalin a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Intézetének doktorandusza, Nagy Zoltán gazdaságinformatikusnak tanul, míg Váradi Lúcia a pénzügy és számviteli szak mellett tette le a voksát. 

Nagy Zoltán, Godó Katalin és Váradi Lúcia

A WISZ több mint 30 hallgatónak segít a továbbtanulásban, ez azonban nemcsak pénzügyi támogatást jelent: képzéseket, fejlesztő és közösségi programokat biztosítanak, olyan biztonságos fedélt, otthont teremtenek a tagok számára, ahol bátran megélhetik a cigányságukat, kibontakoztathatják tehetségüket.

A három szakkollégistát származásukról, bejárt útjukról, a WISZ működéséről és a kitörési lehetőségekről kérdeztük.

Dehir.hu: Cigány vagy roma? Melyiket használják?

Nagy Zoltán: Én a cigányt jobban szeretem, szerintem, ha valaki azt mondja, roma, az szépíteni akar. Számomra mindig természetes volt az, hogy cigány vagyok. Sokan kérdezik, miben mutatkozik meg mindez, de nem tudok pontos választ adni, nem figyelek arra, hogy miben élem meg a cigányságomat, nekem ez egy természetes dolog. Ugyanakkor mindig, minden helyzetben büszke voltam a származásomra, a kitaszítottságot viszont gyerekkoromban nehezen viseltem. A sértések azóta már leperegnek rólam, ma már nem tudnak megbántani azzal, hogy cigány vagyok.

Godó Katalin: Kezdetben én nem voltam büszke a származásomra, merthogy nálunk a családban nem ez volt a trend, nem éreztük azt, hogy erre büszkék lehetünk. Az identitásom megtalálásában sokat segítettek a szakkollégiumi foglalkozások, a cigány kultúrával való találkozás, ekkor kezdtem el büszke lenni, s egyáltalán felvállalni a cigányságomat.

Váradi Lúcia: Anyukám részéről magyar vagyok, apukám részéről cigány. Édesapám családjával már hosszú évek óta nem tartjuk a kapcsolatot, ennek köszönhetően én úgy nőttem fel, hogy nem voltam a cigányságom pontos tudatában, nem meséltek erről, nem volt téma. Amikor idekerültem a kollégiumba, a képzések során sok ismerettel bővült a tudásom a saját kultúrámmal kapcsolatban, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elfogadjam, magamévá tegyem ezt az identitást. Az elején nehezen ment, ugyanakkor mindig is szerettem a cigány zenét, a rózsás ruháimat, mindig ott volt az életemben a cigányságom, ha nem is tudatosan. 

Dehir.hu: Meséljenek a szakkollégiumról!  Milyen foglalkozások vannak, kik azok, akik összefogják ezt az egészen komplex intézményi rendszert?

Nagy Zoltán: Nagyon sok foglalkozás van: Biblia, személyiségfejlesztési órák, továbbképzési, különféle csapatépítő programok, önkéntes lehetőségek, toborzás.

Váradi Lúcia: Van, ami kötelező, alapvetően a szakkolis léthez szükséges, és vannak opcionális programjaink. A szakkolis hétvégéknek egy bizonyos százaléka kötelező, de ezek inkább hétvégi képzések, nem tulajdonképpeni órák. Ugyanakkor nemcsak személyiségfejlesztő, kommunikációs, előadói készséget fejlesztő foglalkozások vannak, de nemrég jártak nálunk például a Magyar Nemzeti Banktól is előadni. Szóval nagyon változatos programokon vehetnek részt a tagok.

Godó Katalin: A kollégiumot az igazgató és a különböző vezetők irányítják: kollégiumi, gazdasági, szakmai, kommunikációs vezető. De ez picit szárazan hangzik így, ennél sokkalta személyesebb kapcsolatot ápolunk velük: segítenek nekünk mentorokat találni az egyetemen, minden hallgatóról minden lényeges dolgot tudnak, lelkészhez járhatunk lelki gondozói beszélgetésre, de ha például a tanulmányaimban elakadok és korrepetálásra van szükségem, felkereshetem a szakmai vezetőt, s ha csak beszélgetni akarok, akkor is. Ez egy nagyon otthonos közeg.

Dehir.hu: Hátrányos és hátrányos helyzetű között is sok különbség lehet. Önök milyen környezetből jöttek? S hogyan kerültek kapcsolatba a szakkollégiummal?

Nagy Zoltán: Én Tiszabőről származom, de nem oda jártam iskolába, a szüleim láttak bennem potenciált, így a szomszédos város iskolájába írattak, onnan kerültem el Szolnok megye elit gimnáziumába. Ott tagja voltam az Arany János Tehetséggondozó Programnak, ami nagyon hasonlít a WISZ-hez, ugyanúgy vannak képzések, mentorálási lehetőség. Mindez remekül hangzik, de mégsem úgy kell elképzelni, hogy egyik napról a másikra ment minden. Nagyon nagy megpróbáltatás volt feltornázni magam az egyetemig. Nehéz anyagi körülmények között nőttem fel az ország legszegényebb falujában, amely egy cigányteleppé nőtte ki magát. Tiszabőn a lakosság 90 százaléka cigány, a fennmaradó 10 százalékot olyan nem cigány idősek alkotják, akik már nem akarnak, vagy nem tudnak elköltözni a koruknál, anyagi problémáiknál fogva.

A nehézséget számomra mindig is az okozta, hogy nem voltak motiváló emberek az életemben, inkább demotiválóak, egyszer az egyik tanárom eljött hozzánk családlátogatásra, és közölte a szüleimmel, hogy ott kellene hagynom a középiskolát. A szüleim szerencsére nem fogadták meg a tanácsát, két fiatalabb testvérem van, ők is továbbtanulnak.

A családom mindig arra biztatott minket, hogy tanuljunk, törjünk ki a cigánytelepről.

A WISZ-ről Horváth József rákkutatótól, genetikustól hallottam, aki egykor maga is tag volt. Akkor határoztam el, ha felvesznek az egyetemre, szakkollégista leszek. Így is történt, már három éve vagyok egyetemista és a WISZ tagja, ami az isteni gondviselés nélkül nem sikerült volna. 

Váradi Lúcia: Mi sokat költöztünk gyerekkoromban, Ózdon születtem, de jelenleg Pest megyében élek egy faluban, ott jártam egy baptista gyülekezetbe, s az egyik volt szakkollégistától hallottam a debreceni intézményről és magáról a hálózatról. Az ottani baptista közösség ültette el bennem azt a gondolatot is, hogy egyetemre jelentkezzek, ők motiváltak mindenben, így kerültem ide, úgyhogy mondhatom Isten segítette az utamat. A családomban nem volt egyetemet járt, diplomás ember, de úgy voltak vele, hogy csináljam azt, amit szeretnék. Amikor bejelentettem, hogy egyetemre mennék, rábólintottak. Sajnos pénzügyileg nem tudtak volna támogatni, a kollégium teljesítményalapú ösztöndíja azonban a lakhatást és a havi étkezést is állja, így nem kellett az otthoniakra támaszkodnom.

Godó Katalin: Én Tiszanánáról jöttem, a családunkban mi vagyunk a testvéremmel az első generációs értelmiségiek. Nálunk nem volt érték a tudás, de nem párosult hátráltatással sem.

Anyukám azt szerette volna, ha pékek leszünk, mert akkor mindig lesz kenyér az asztalon.

Jászapátira jártam gimnáziumba, az egyik oktatóm értesített a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózatról, mondta, hogy jelentkezzek bátran. Csakhogy nekünk arra is nehezen volt pénzünk, hogy a tanári alkalmasságira, vagy a szakkolis felvételire be tudjak jönni. Nehéz terhet vettem magamra azzal, hogy egyetemre jelentkeztem, hiszen ezzel együtt azt is vállaltam, hogy nemcsak, hogy nem tudom támogatni az otthoniakat, de még nekik kellene anyagiakat biztosítani számomra, ami képtelenség volt. Sokáig nehezen hittem benne, hogy el tudom végezni az egyetemet. Rengeteget aggódtam azon, mi lesz, ha otthon történik valami, s nekem haza kell mennem dolgozni. Ez hat évig keményen élt bennem. 

Dehir.hu: A leendő egyetemistáknak tehát megvannak a lehetőségeik. De mi a helyzet az iskolás korúakkal, ők honnan kaphatnak támogatást? Vannak számukra is mentorprogramok?

Váradi Lúcia: Van a már említett Szolnok megyei Arany János Tehetséggondozó Program, vagy a Borsod megyei mentorprogram. Online is lehet mentorálni az ottani diákokat, ami nagyon fontos a mostani helyzetben. 

Mi a szakkollégiumban szinte már minden vonzáskörzetben lévő iskolába, tanodába elmentünk, hogy tájékoztassuk a fiatalokat a lehetőségekről.

Nagy Zoltán: Lassan 10 éve, hogy elkezdtem a gimnáziumot, akkor még nem volt annyi lehetőség, mint most. Mára már nem lehet kifogás, hogy "nem tudok tanulni, mert nincs pénzünk otthon", rengeteg lehetőség van arra, hogy eljuss A-ból B-be.

Godó Katalin: Az említetteken kívül van még a Tanítsunk Magyarországért Mentorprogram és az ózdi Válaszút Komplex Digitális Mentorprogram is. Ezek a programok az általános iskolákban már kezdenek felfutni, onnan egy továbblépési lehetőséget jelent az Arany János Tehetséggondozó Program, majd az egyetemi szakkollégiumok. Azonban így sem könnyű, mert ahhoz, hogy valaki élni tudjon mindezzel, kell egy támogató, biztató családi háttér és akarat. A probléma továbbá, hogy sokan nem ismerik a lehetőségeket, mert egyszerűen nem jut el hozzájuk. Ha azon a nyáron az oktatóm nem értesít, én sem tudtam volna egyetemre menni.

Dehir.hu: Hogyan látják a cigányság helyzetét napjainkban? Milyen arányban képviseltetik magukat a felsőoktatási intézményekben vagy a szakképzésekben?

Nagy Zoltán: Készült egy statisztika, arról, hogy körülbelül hány cigány származású járhat egyetemre, s hány százalékuk kapja meg a diplomáját. Azt kell látni, hogy ez a szám – ha nem is drasztikusan – de mégiscsak növekszik.

Váradi Lúcia: Azért csináljuk intézményi szinten ezt a sok kiállást, köztudatosítást, hogy minél többen ismerjenek meg minket, s éljenek a lehetőségekkel, hogy tudjanak továbbtanulni. Bár sok helyre járunk ki, nyilván időbe telik, míg egy szélesebb körhöz eljutunk.

Godó Katalin: Azok tudnak leginkább példát mutatni, akik maguk is nehéz sorsból küzdötték fel magukat.

Most termelődik ki egy bizonyos réteg, ez a réteg jár el az iskolákba is népszerűsíteni, így a diákok élő példát láthatnak arra, hogy igenis meg lehet csinálni.

Én sem hittem el magamról, hogy képes vagyok rá, de amikor odaáll az a cigány ember vagy cigány lány és elmondja, hogy ő honnan indult, érzed, hogy te is képes leszel minderre. Ez mindenképpen biztató.