A gyógyítás művészete akkor teljes, ha szeretetből fakad

---

Debrecen – Így látja az egykori városi szülész-nőgyógyász főorvos, aki több százezer édesanyát kezelt a lehető legnagyobb odaadással több mint félévszázados karrierje során. Interjú Jakab Attilával.

---

A napokban ünnepelte 80. születésnapját idősebb Jakab Attila, akihez nagyon sok Debrecenben született gyermek kötődik a ’60-as évek óta: kisbabák ezreit segítette a világra. Ennek apropóján az 56 éven át praktizáló szülész-nőgyógyászt otthonában látogattuk meg, ahol úgy fogadott, mint egy régi, kedves ismerőst. Mesélt nehéz időkről, a családjáról, a szakma iránti végtelen elhivatottságáról, az alapított klubokról, a vívómúltjáról: olykor könnyekkel a szemében, de mindig a legőszintébben és a legnyíltabban, s a lehető legtermészetesebben idézve Paracelsust vagy éppen Catullust.

Jakab Attila otthonában

Dehir.hu: Egy kedves barátja arra kérte a Facebook-ismerőseit, gyűjtsék össze az önhöz kötődő emlékeiket, jókívánságaikat a születésnapja alkalmából. Az egyik hölgy azt írta: Jakab Attila a fiával megmentette az életemet, soha el nem múló hálával tartozom neki.

Jakab Attila: Bár 10 éve nyugdíjba vonultam, sokan megköszöntöttek, kollégák, barátok, rokonok. Név alapján nem emlékszem az egykori diákjaimra és a kismamákra, hiszen több mint hétezer gyermek születésénél voltam jelen, és 56 évnyi munkám során több százezer nővel találkoztam. Arcokra és esetekre viszont emlékszem. Többször előfordul az, hogy életet mentett az orvos a munkája során: ilyen például az, hogy felismerek-e egy méhen kívüli terhességet.

Dehir.hu: A családjukban többen is ezt a pályát választották. Édesapja ösztönözte, inspirálta az ön választását?

Jakab Attila: Apám, aki 1961-ben elhunyt, szintén szülész volt: még vannak olyanok, akik emlékeznek rá. Épp most százéves a dinasztiánk: a fiam is ezt a pályát választotta. Ennek kapcsán tavaly egy előadást is tartottam a századik születésnapját ünneplő orvosi karon Debrecenben.

Már általános iskolásként eldöntöttem, hogy szülész leszek. Nem azért mentem egyetemre, hogy orvos legyek, és „majd lesz belőlem valami”.

Az ’50-es években voltak hátulütői is ennek: eleve nem akartak felvenni az egyetemre, mondván: „nem csinálunk orvosdinasztiát”. Először Püspökladányban szülőotthonban dolgoztam, két hónap után a Demkében folytattam Debrecenben, tíz évig dolgoztam ott. A város lakosainak nagy többsége akkoriban ott született. Rengeteget dolgoztunk, így kevés időt tölthettem a családdal, ezért váltottam, a nagy OTI-ban járóbeteg szakrendelést tartottam. Apám volt rendelőjében az egykori székébe ülhettem át, nyugdíjazásomig maradtam is.

Dehir.hu: Viszont sok minden mást is csinált a rendelés mellett.

Jakab Attila: Így van, közben oktattam, gyakorlati képzést tartottam. Megalapítottam a Kismama Klubot, valamint a Menopauza Klubot, kiváló előadókat vontunk be a munkába, 25-30 évig foglalkoztam ezekkel. Így készítettük fel a kismamákat az áldott állapotra, az előadásainkat elegáns kiadványokban foglaltuk össze.

Ragaszkodtam ahhoz, hogy az apukák is ott legyenek az előadásokon, és támogattam azt, hogy a szülésnél is. Ha nem jelent meg a klubban az apuka, számon is kértem, miért maradt távol. Azért is fontos, hogy ott legyen, mert tudatosul benne az, hogy az édesanya mit is tesz a közös gyermekükért.

Dehir.hu: Mikor vált gyakorlattá vagy épp elfogadottá az, hogy az apukák is jelen vannak a szülésnél?

Jakab Attila: Régebben egyedi esetnek számított, nemzetközileg sem volt elfogadott. Lampé professzor kezdett el ezzel foglalkozni, nagyjából egy időben a Kismama Klub megalapításával, ’73-’74 körül. Az évtizedek előrehaladtával az apukák egyre inkább kivették a részüket a feladatokból, és ma már járnak a kismamákkal a várandós gondozásra.

Dehir.hu: Miben fejlődött a technika ezen a területen az évtizedek során?

Jakab Attila: Az ultrahang térnyerése fontos lépés volt. A szülők látták a monitoron a születendő gyermeküket, és hullott a könnyük, korábban a magzat rejtve volt előlük. Hallhatták a szívhangot, így még közelebb kerültek hozzá és az egész szituációhoz. Belekerültek az apukák is.

Dehir.hu: Mennyiben változott az anyukák hozzáállása, a terhesség megélése az ön tapasztalatai szerint? Régebben is előfordult az, hogy az édesanya szülés utáni depresszióval küszködött?

Jakab Attila: Sok minden változott. Nem örülök annak, hogy ezt kell mondanom, de eltolódott rossz irányba a gyermeket vállaló nők életkora. Régebben azt tanultuk, tanítottuk, hogy 20-30 év között jó, ha szülnek, a 23-24 évet tartottuk optimálisnak az első gyerek vállalásához. Nem mindegy, hogy egy gyereknek hány évesek a szülei, hogy egy vagy két generációnyi különbség van szülő és gyermeke között. Minél idősebb az anyuka, a gyereknél az esetleges születési rendellenesség kockázata egyre magasabb.

És egyre kevesebb gyermek is születik: közel négyezer debreceni illetékességű szülés volt, amikor létrehoztuk a hálózatunkat, manapság alig van 1700 évente. Annak a lehetőségét kellene megteremteni, hogy a nők karriere ne menjen rá a gyerekvállalásra.

A gyermekágyi pszichózis viszont évtizedekkel ezelőtt is nagy számban fordult elő. Olyan hatalmas idegi-hormonális változás megy végbe a hölgyeknél egy várandósság alatt, amilyet mi, férfiak el sem tudunk képzelni. Nekünk, szülész-nőgyógyászoknak az a feladatunk, hogy a hozzánk kerülő asszonyoknak maximálisan a segítségére legyünk, minél nagyobb biztonságban érezzék magukat, minél nagyobb bizalommal legyenek irántunk. Orvoshoz csak a baj, a nyomorúság zavar bennünket. Nekem ezt azzal kell oldanom, hogy szimpátiát keltek a betegben. A jó beteg-orvos kapcsolatnak bizalmon kell alapulnia, ez segíti a sikeres gyógyítást, ami nem megy empátia és szeretet nélkül. A híres orvos, Paracelsus mondta: a gyógyítás művészete akkor teljes, ha szeretetből fakad.

Dehir.hu: Minden szavából sugárzik, hogy mennyire elkötelezett a hivatása mellett.

Jakab Attila: Igen, mert apám hatalmas odaadása, tekintélye, a szeretete, a betegek felé sugárzó imádata lenyűgözött. Mi lehettem volna más? Egy csomó orvos volt a családban, a nagyobbik fiamra sose erőltettem, ő továbbvitte a hivatást, a kisebbik fiam pedig közgazdász lett. Nem volt egyszerű összeegyeztetni a munkát a magánélettel, a feleségemnek azt mondtam: mielőtt igent mondasz a lánykésére, tudd, hogy egy leendő szülészhez mész feleségül. Azzal nem lehet együtt élni tisztességesen, éjjel-nappal tart a munka. Másképp nem lehet csinálni, csak teljes odaadással.

Dehir.hu: Mesélne egy kicsit az édesapjáról?

Jakab Attila: A családunk története nagyon érdekes. Amikor édesanyám terhes lett velem 1938-ban, minden orvos azt mondta, nem szabad kihordania engem, ugyanis súlyos szívbeteg volt. Jakab Endre volt az egyetlen, aki azt mondta: önnek is jár egy esély.

A nevelőapám népszerű szülész-nőgyógyász volt a városban. Zsidó ember volt, ’44 márciusában az egész családját deportálták.

Auschwitzba vitték őket, megölték a feleségét és a kisfiát, ő túlélte. Az én vér szerinti apám eltűnt a háborúban, halottnak nyilvánították. A veszteségek után, régi ismerősökként találkozott Jakab Endre és édesanyám, s házasságot kötöttek. Később a vér szerinti apám is hazakerült, kiderült, hogy nem halt meg. Ő is újraházasodott, és kulturáltan tudták kezelni a fennálló helyzetet. A nevelőapám 1961-ben bekövetkezett haláláig dolgozott a rendelőintézetben.

Dehir.hu: Hogyan zajlott akkoriban egy szülés?

Jakab Attila: Akkoriban sok volt a házi szülés, az emberek 50 százaléka volt biztosított. Apám volt az első biztosító orvos a városban, én pedig gyakran kísértem el a szülésekre, kinn vártam. Fiákerrel mentünk, télen meg szánkóval. Előfordult, hogy az apuka engem kért meg, hogy hozzunk fát nekik, amivel tüzelhetünk a szülés levezetése alatt. Mi raktuk meg a hideg vaskályhát a fiákeressel, közben meg folyt a szülés a dunyhánál, két kisgyerek pedig ott pislogott. Begyújtottunk, mert a lavórba a víz bele volt fagyva. Így vezette le apám a szüléseket. Máskor pokrócot és kis ruhákat vittünk az újszülöttnek. Az ilyen emberektől nem fogadott el semmilyen fizetséget.

Nem egyszer én is adtam: egy alkalommal egy roma asszony kérdezte, mennyibe kerül a gyógyszere, mondtam az árat, kijelentette, hogy ő azt nem tudja kiváltani. Adtam neki rá, ígérte, hogy napokon belül visszahozza. Így is lett.

Dehir.hu: Ha épp nem gyógyított, mivel foglalkozott, foglalkozik szívesen szabadidejében?

Jakab Attila: Nagyon szeretek utazni, világot látni, síelni és túrázni, rendszeresen jártam sok éven át a barátokkal a hegyekbe. Fiatalabb koromban is vonzott a sport: 10 évesen kezdtem vívni, 27 évesen hagytam abba, válogatott sportoló voltam, ez az időszak megtanított keménynek lenni. Természetesen az unokáimmal is sok időt töltök. Emellett nagyon sokat olvasok, zenét hallgatok, a nejemmel pedig szívesen járunk előadóestekre és kiállításokra.