A remény forradalma: ahogy évtizedekkel később látjuk

---

Debrecen – Utólag már könnyű ítéletet mondani, de a forradalmi vezetőknek az események sodrában kellett kijelölni a célokat. Püski Levente írása.

---

Ismert tény hogy több évtizedes hazugság és hamisítás után a rendszerváltással került a méltó helyére 1956 októberének emlékezete. Ennek részeként 1989 októberében történt meg az első nyílt ünneplés, majd az 1990. évi XXVIII. törvénycikk emelte be a hivatalos állami ünnepek sorába. Eleinte azonban nagyon sok ellenérzés és kritika fogalmazódott meg a forradalommal szemben, melyek sorában ott szerepelt az is, miszerint ez egy eleve kilátástalan, a sikerre esélytelen és így hiábavaló esemény volt. Utólag, több évtizedes távlatból visszatekintve, valóban igaz, hogy egy szabad, többpárti parlamentáris demokrácia megteremtése, valamint a semlegesség, illetve a szovjet tömbből való kiválás elérése nem tartozott a reális lehetőségek közzé. Nagy tévedés volna azonban mindebből azt a következtetést levonni, hogy a forradalom vezetői naiv és tudatlan emberek voltak, a felkelést pedig jobb lett volna el sem kezdeni.

A téma hozzáértő kutatói számos alkalommal leírták és hangoztatták, hogy 1956 őszén egyfajta forradalmi helyzet alakult ki Magyarországon. Az igaz, persze, hogy a legfőbb mozgatóerőt a sztálinista-bolsevista rendszerrel szembeni elégedetlenség jelentette: a társadalom széles rétegeinek lett elege a Rákosi- féle vezetés torz, kudarcos, az életszínvonal erőteljes visszaesését magával hozó gazdaságpolitikájából, a diktatúra elnyomásából, a szélsőséges terrorból és a nemzeti érdekeket képviselni képtelen külpolitikából. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy 1956 tavaszán a szovjet vezetésben is bekövetkezett egy – Hruscsov nevéhez köthető - antisztálinista fordulat, júniusban pedig Lengyelországban került sor rendszerellenes megmozdulásokra. Ezekhez a hatásokhoz hozzájárult Magyarországon a korábbi, Nagy Imre vezette reformpolitika, a Petőfi-kör tevékenység, végül a hatalmon lévő pártvezetés elbizonytalanodása. Mindezek nemcsak azt magyarázzák meg, hogy miért nem az 1950-es évek elején, a legmélyebb elnyomás időszakában került sor a forradalomra, hanem azt is, hogy 1956 őszén sokak számára megalapozottan tűnt úgy, hogy reális lehetőség van a szovjet rezsim és a megszállás elleni felkelés sikerére.

Utólag - különböző források és dokumentumok ismeretében – már könnyű ítéletet mondani, de a forradalmi vezetőknek akkor és ott, az események sodrában és a kezdeti sikerek által is ösztönözve kellett kijelölni a célokat. Igaz, a forradalom leverésével a rendszerátalakító törekvések is elbuktak, de hátrahagyták örökségüket az utókornak. 1956 egyik fontos üzenete, miszerint nem lehet és nem szabad mindig megalkudva elfogadni az alárendeltséget, a szolgai állapotot, hanem - a körülmények változása esetén - küzdeni kell ellene. Enélkül a szellemi örökség nélkül 1989/90-ben sem mehetett volna végbe a rendszerváltás folyamata, nem túlzás tehát azt állítani, hogy a levert ’56-os forradalom a későbbi, immár sikeres átalakulás előzménye és előképe volt.

Püski Levente

a Debreceni Egyetem történésze