A szükség szülte, mégis szép – élet a debreceni kolónián

---

Debrecen – Csodájára jártak anno a Kassai úti kistisztviselői telepnek, amely gyerekzsivajtól hangos és rendezett volt. A kolónia egyedüliként maradt fenn a hasonló társai közül – ide látogattunk el, hogy megismerjük az életét.

---

A 80 éves lakópark a Jánosi, a Zrínyi, a Csapókert, a Sámsoni és a Kassai (korábban Hadházi) utak között fekszik. Kilenc – hatlakásos – sorház és egy feleakkora épület alkotja. Ezek ma is igen masszív és szemet gyönyörködtető téglaépületek, melyekhez közös padlások is tartoznak. A házak körül kiskertek alusszák téli álmaikat, de padok és szőlőtőkék is mutatják az élet jelenlétét.

- Katonák, hivatalnokok és pedagógusok is lakást kaptak itt annak idején – mesélte Katona Zoltán, aki a magyar kultúra napján lesz 74 éves. – A középső, kis épületben lehetett mosni, de fürdőszoba eleinte sehol se volt. A házak végein lévő ajtók a lakásokhoz tartozó kamrákat nyitják – mosolyodott el beszélgetőtársunk, mikor kiderült, hogy árnyékszékeknek véltük azokat. Bizony, eredetileg abból is csak egy közös létezett, szintén a kisházban.

A Mechwart-szakközépiskolában - erőgépészként -, 1956-ban végzett vendéglátónk megmutatta azt is, hogy a telepnek öt bejárata van, valamint egy nagy a kocsiknak. Itt lakott az osztályfőnökük, Molnár Pál is, akihez szerenádot adni is eljöttek a ballagásuk előtt. Bolyongásunk során láthattuk az akkori és a későbbi életek lenyomatait, az épületek impozáns boltíveit, a Borsos József stílusát követő tetőzetet és a játszótér lila forgóját is. Aztán a három őslakó egyikéhez kopogtattunk be.

Berta Jánosné azonnal elkápráztatott minket a sugárzó, csupa mosoly lényével. Májusban lesz 91 éves, da ma is ő látja el magát. Szabadidejében rádiót hallgat és rejtvényt fejt az ablaknál. De nincs ám mindig egyedül, hiszen látogatja a családja, köztük a három gyermeke és a négy dédunokája is. Ica néni 1946-ban ide jött férjhez; háziasszony volt, majd az Eötvös-iskolában is dolgozott.

- Amikor beköltöztünk, még úgy élt itt mindenki, mint egy nagy család – váltott keserűbbre a hölgy hangja. – Minden rendezett volt, tele gyerekekkel; csodájára jártak a telepünknek! Ma már alig ismerjük egymást. A vizet és az áramot például kedvezményesen kaptuk - mára meg hova jutottunk? Tudják, engem nagyon elkeserít ez a céltalan világ…

A terület színes házaiban 40 négyzetméteres körüli, szoba-konyhás lakások vannak. Nagyon különleges, hogy a külső, nagy kerítésen belül is minden épület körbe van véve (ezeken a helyeken kiskertek találhatók), a betűkkel „megszámozott” házak között pedig utak kanyarognak. Az egyik garázsnál találkoztunk az éppen hazaérkezett Holhós Imrével és a feleségével.

- Sok lett itt mára az albérlő, és sajnos nem mindegyikük vesz részt a közös teendőkben, például a telep rendben tartásában – kapcsolódott a 25 éve itt élő férfi az Ica néni által elmondottakhoz. Elmondta azt is, hogy két nagylányt neveltek fel, a neje biztonsági őrként dolgozik, ő pedig szerkezetlakatos. Szerencsére most bőven van munkájuk a gyárban. Elbúcsúzva az optimista életszemléletű családtól, felkerestük Papp József helytörténet-kutatót is.

A szakember emlékeztetett: a múlt század elejére felduzzadt lélekszám, majd pedig a világháború menekültáradata is intézkedésekre késztette a városvezetést. Szükséglakások épültek a Doberdó és a Hajnal utcákban, továbbá a Szoboszlói, a Mikepércsi és a Kishegyesi utakon is (ez utóbbinál volt a „Citromsziget”). Tisztviselőtelep született a Postakertnél, míg a Hal közben és a Wesselényi utcában vasutas-bérházak.

Major Zoltán László tanulmányából az is kiderül, hogy hazánkban 105 éve lépett hatályba a munkásházak építésével foglalkozó törvény. Az 1920-as évekre Debrecenben is megnőtt a munkanélküliség, megdrágult és hiányzott az élelem, a ruha, a fűtőanyag, s mindezt infláció tetézte. A város sokat költött bérlakások építésére, s megpróbálta letörni a lakásuzsorát. A külsőségeken is sokan jutottak parcellázott, olcsó telekhez. Az építkezéseket a városi takarék- és hitelintézet és a Debreceni Kölcsönös Segélyező is támogatta.

1940-től működött az ONCSA is, azaz az Országos Nép- és Családvédelmi Alap programja, amely révén az országban 12 ezer szegény kapott házat, földet. Az akkor még új keletű szociálpolitika tehát a későbbi korok számára is követendő példát nyújtott – egzisztenciális támogatásban és közösségteremtésben is.