Debreceni történet a világ közepéről

---

Debrecen – A Szabadság-telep akkoriban a világ végének számított, nekem azonban a világ közepe volt. S ünnep, ha néha felmentünk a városba megnézni a fényeket.

---

Az úgy volt, hogy el kellett ugranom egy kedves ismerőshöz. Valami miatt arra emlékeztem, hogy a Diószegi út környékén laknak, de aztán kiderült, hogy tévedtem, nem ott, hanem a Kertész utcában. Elsőre hirtelen fogalmam sem volt, hol is lehet, de aztán J. mondta, hogy a Sólyom utcából nyílik. Megdobbant a szívem. Az a környék nekem nem csupán ismerős volt, hanem annál sokkal több: ott nőttem fel a szomszédban, a Mező utcán.

Néha felmentünk a városba megnézni a fényeket (Illusztráció 1968-ból: Fortepan / Szalay Zoltán)

Akkoriban egyszerű emberek éltek ott az egész környéken. Sokan költöztek ide a környékbeli tanyákról, falvakból is. A Szabadság-telep akkoriban a világ, de minimum a város végének számított, nekem azonban a világ közepe volt, függetlenül attól, hogy

nem volt víz a házban, de meg az utcában sem: a Hold utca sarkára járt mindenki nagy vedrekkel és kannákkal a kúthoz. Ahogy emlékszem, egy embernek volt autója, egynek motorja, az öreg Földesi bácsi ellenben teheneket tartott, azokat pedig rendszeresen kivitte az utca végén emelkedő dombon túli lapályos részre legeltetni.

A buszhoz az utca végére kellett kisétálni: ami a hajnalban munkába siető felnőtteknek (anyámnak és apámnak is) néha nagyon messze volt. Ahol ma tüzéptelep van, nagy füves rét terült el. A farmotoros buszok szürkén, iszonyú hangosan érkeztek, a Faraktár utcát még Április 4. útjának nevezték, és felüljáró sem volt a síneknél, meg kellett várni, míg a sorompó felemelkedik. Mi azt mondtuk akkoriban, megyünk fel a városba megnézni a fényeket. A Kossuth utca nekem olyan volt, mint valami világváros, a Piac utcán pedig (ami abban időben a Vörös Hadsereg útja volt éppen) néhány neonfényes kirakat maga a csoda volt. Mindegy, hogy női ruhák vagy fazekak lapultak a nagy üvegtáblák mögött, csak néztem, milyen gyönyörű. S ha jól viselkedtem, akkor kaptam fagyit is, két gömböt egy forintért. Nem volt nagy választék: vanília, csoki, puncs – és kókusz. Azt hiszem, mind vizes, ízetlen. Pont annyira rossz, mint a parizeres kenyér, vagy később a margarin, amit egy szeplős fiúval reklámoztak, aki nagyon boldog képpel falta. Amikor először kaptam vajas helyett margarinos kenyeret, nagyon csalódottnak éreztem magam, mert kifejezetten ízetlen volt: úgy is mondhatnám – ehetetlenül rossz. 

S hogy rossz volt-e akkoriban az élet? A felnőtteknek talán. Bár aki akkor volt fiatal, az nem tekinthet attól, hogy fiatalnak, egészségesnek lenni az mindig más… Nekem, gyereknek meg mindennap öröm és boldogság.

Kedvemre szaladgálhattam a kertben, néha átjöhetett a szomszéd kisfiú, akinek a nagyszülei kertészkedésből éltek, ezért Zolika nem sok gyümölcsöt ehetett, mert ment minden a piacra. Vagy átkéredzkedhettem Zsoltiékhoz, akiknek a hatalmas kertjében remekül lehetett bújócskázni.

Ha nagyapám a boltba ment, vitt magával, ha pedig nagymamámat kísértem el, akkor rendszerint a templomba is betértünk, ahol a parkban padok és Krisztus-kereszt között játszottam, míg ő betért imádkozni. Hamar elszaladt hat év: tavasszal megszületett a húgom, anyámék végre magkapták a lakáskiutalást, és ősszel már a Csapó utcai szalagházsorban éltünk, fent, a hatodikon. A lift, a szemétledobó, a szobákban a radiátorok teljesen elbűvöltek. Az is, hogy volt víz: hideg, meleg, s fürdőkád is. Nagy boldogságot jelentett ez akkoriban, még ha csak harmincöt négyzetméter is volt az egész otthon, ahol eleinte négyen, majd az öcsém születése után már öten kellett, hogy elférjünk, s ahonnan én

évekig visszajártam nagymamámékhoz a Mező utcára, és mindig úgy, hogy annál nekem jobb helyem a világban nem lehet.

Aztán, mint mindennek, az ottani nyaralásaimnak is vége lett. Nem volt már kihez és nem volt hova menni. Nagyon régen jártam arra. Ha néha úgy adódott, csak elsuhantam a környékbeli utcákon: a Budai Nagy Antalon, a Hontin, a Sólyomon. (S mindig meg is lepődtem, mennyivel kisebbek, keskenyebbek, mint régen, az emlékeimben voltak…) Soha nem fordultam be a Mezőre – és most sem. Nem akartam és nem akarom, hogy lássam, ma milyen. Minek? Mit érdekel engem, ma milyen házak állnak arra, vagy mi épült azon a telken, ahol én felnőttem?

Ha lehunyom a szemem, úgyis pontosan látok és hallok mindent. Hallom, ahogy kint fúj a szél, zörögnek a szőlő levelei, hallom nagyszüleimet és anyámat, apámat, ahogy beszélnek, nem hozzám, talán nem is tartozik rám, miről.

Rám az tartozik, nekem az a dolgom, hogy nyissam ki az ajtót és rohanjak a kertbe, ahol a fák, a fűcsomók, a vetemények, a felettem forgó kék ég, a madarak és a napkelte, meg a napnyugta teljesen időtlennek és öröknek tűnnek. 

Most sem fordultam be a régi utcára, mentem tovább. Mit értem volna vele? Ez már nem az az utca, és én sem az vagyok, aki akkor voltam. Az az utca, az a ház, az én régi életem, az emlékeim viszont mindig is itt lesznek velem.