Élve eltemették azt, aki megölt egy debreceni gyereket

---

Debrecen – Aki Istent szidta, azt kővel verték agyon, a méreggel gyilkolókat élve elégették. Így ítélkeztek régen Debrecenben.

---

Eredeti jegyzőkönyvek alapján írta meg Koncz Ákos Debreczen város régi büntetőjoga és ennek alkalmazása című könyvét még 1913-ban. A szerző az 1547-től 1750-ig terjedő időszakban vizsgálta, milyen ítélettel sújtották az egyes bűnelkövetőket Debrecenben. A könyvet Diószegi Attila, a Debreceni Ítélőtábla bírája ismerteti az ítélőtábla honlapjára feltöltött írásban. Cikkünkben erre hagyatkozunk.

Nagy Lajos király 1360-ban kiadott kiváltságlevelében ruházta fel Debrecent a szabad bíró- és esküdtválasztás jogával, így ekkortól lehetett városi hatáskörben eljárást indítani és ítélkezni bűnesetekben. Több mint ötszáz évig, hiszen a polgári jogviták rendezését és a bűncselekmények elbírálását csak 1872-ben ruházták át az erre a célra felállított bíróságokra.

1547-től Debrecenben a bűneseteket a városi jegyzőkönyvekben rögzítették, majd 1737-től az úgynevezett fekete könyvekben. A debreceni levéltárban öt ilyen fekete könyvet őriznek (fekete bőrbe kötve), ezekből és a korábbi jegyzőkönyvekből lehet megtudni, mit tartottak akkoriban bűncselekménynek, és hogyan büntették az elkövetőket.

A legelső feljegyzett bűneset egyébként 1547-ben egy gyilkosság volt. Szabó Imre megölte Erszénygyártó Mihályt, ami mai felfogásunk szerint felfoghatatlan ítélettel zárult. A törvénykezés előtt ugyanis megegyezett a megölt ember gyermekeivel és rokonaival, s 50 forint vérdíjat fizetett nekik. A magisztrátus kimondta, hogy ezen megegyezés után sem szóval, sem tettel nem állhat bosszút senki a gyilkoson. Ilyen súlyú bűncselekményért azonban a legtöbb esetben sokkal súlyosabb büntetés járt; legtöbbször érvényesült a ’szemet szemért’ elv, és a kivégzés előtt gyakran meg is kínozták a gyilkosokat. A hóhér vagy tüzes vassal tépte a húsukat, vagy levágta a karjukat vagy félholtra verte őket, mielőtt lecsapta a fejüket vagy felakasztotta őket. Nem jártak jobban a pénzhamisítók sem, ez akkoriban ugyanis nagyon súlyos bűnnek számított.

A fekete könyvekből az is kiderül, hogy évszázadokkal ezelőtt jó pár olyan cselekményt üldöztek és büntettek, melyekért manapság legfeljebb egy rosszalló fejcsóválás jár. Ilyen például a káromkodás, melyeknek enyhébb változataiért - adta-teremtette, a kutya teremtette, hét tüzes menykő teremtette - is 6-60 pálca- vagy botütés járt. Aki pedig Istent is belekeverte a káromkodásba, azt vagy felakasztották vagy kővel verték agyon.

A házasságtörést és a paráznaságot leginkább botütéssel, nők esetében korbáccsal büntették. Amennyiben ismételten előfordult a rosszallást kiváltott cselekedet, nem ritkán halállal torolták meg, vagy enyhébb esetben a bűnöst ideiglenesen vagy örökre száműzték a városból. A könnyű vérű lányokat nem egy esetben megszégyenítéssel büntették: általában a templom előtt szarvakat kötöttek a fejükre, és úgy hurcolták őket végig a városon. Azokat, akik lányokat rontottak meg, arra kötelezték, hogy vegyék feleségül a leányt, emellett gyakran még büntetést is kellett fizetniük.

A munkanélküliség gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt; a dologtalan csavargókat ugyanis munkára fogták. A férfiak a városban tevékenykedtek, míg a nők fontak. Ha a kimért penzumot teljesítették, akkor fizetséget kaptak, ha nem, megbotozták őket. Fontos azt is kiemelni, hogy a botütés is igen durva büntetésnek számított; több olyan esetet is feljegyeztek, amikor 30-40 botütés után az elítélt eszméletét vesztette, és belehalt a sérüléseibe.

A boszorkányoknak kikiáltott nőket és a méreggel gyilkolókat máglyahalálra ítélték.  A leírások szerint a száraz rőzsét halomba rakták, majd meggyújtották, és amikor már lobogott a tűz, az elítéltet összekötözve a lángtengerbe vetették. Ez a fajta szörnyű halál általában nők osztályrésze volt, a méreggel ölő férfiakat ugyanis inkább lefejezték vagy felakasztották.

Volt azonban a máglyahalálnál is kegyetlenebb büntetés: az élve eltemetés, amire a gyermekek gyilkosait ítélték.

Koncz Ákos könyvébe itt tudnak beleolvasni, Diószegi Attila bíró könyvismertetőjét pedig itt találják.