Ködszínház, főnixmadár, spontán taps: hétköznap este a Nagyerdőben

---

Debrecen – Ez a csoda nem három napig tartott. Imádjuk, mert jó. A miénk. És akit szeretünk, azt elvisszük oda, nézze meg. Jegyzet.

---

A Ködszínház csodája nem csak három napig tartott. Bár többször is írtunk már róla, hogy a debreceniek és az idelátogató turisták imádják, a helyzet az, hogy továbbra sem kell külön körítés, egyéb program, hogy az érdeklődők kimenjenek a Nagyerdőre: maga a Ködszínház a program, az a fő látványosság, az, ami köré jó szívesen szervezik az emberek az estét nap mint nap.

E sorok szerzője még egy forró nyári napon – ami manapság egyre inkább csak emlékszámba megy... – mint lelkes nagybácsi vitte ki két ifjú (ovis és kisiskolás) unokahúgát, akik már eleve úgy érkeztek Debrecenbe, hogy otthon a szülők megmutatták nekik az interneten, micsoda pazar látványosság született a nagymama városában. Átlagos nap volt, semmi extra. Átlagos nap, amikor bárhova lehetne menni, de jó sokan akkor is úgy döntöttek: ha este, akkor Ködszínház.

A látványosság persze sokak esetében kombiként működött. Amíg világos volt, addig a felújított Békás-tó és környéke tartozott az elsődleges célpontok közé, meg persze a stadion, ami szintén látványosságnak és jelképnek számít). Aztán ahogy ereszkedni kezdett a sötét és felragyogtak a hajdani Csónakázó-tó helyén kialakított szökőkútnál a fények, a tömeg egyre sűrűbb lett. (Háromnegyed 9-kor már szinte lépni sem lehetett.)

Igazi majális-hangulata van esténként a környéknek – állapítottuk meg –, néhány árussal, lovasszekérrel, és persze sok-sok emberrel, kisebb-nagyobb társaságokkal, de magányos nézelődőkkel is. Azt mondjuk még szokni kell, kinek hol a helye, mert sokan sokfélék vagyunk. Van, aki futni szeretne, van, aki sétálni, gyereket terelgetni, babakocsit tologatni, más meg bicajozni. A gond az, amikor mindenki össze-vissza megy, és akkor előfordul, hogy a futó letér a pályájáról, mert azt elfoglalták a bóklászók, így viszont majd elgázolja a gyerekeket, akiket az anyjuk azért ránt magához, mert nem szeretné, ha az egykerekező, a népsűrűséghez képest túlzottan harsány bicajos társaság eltiporná a kicsiket... Szóval ilyen anomáliák vannak, a majális jelleget ellenben nem ez erősít ezen a környékeni, hanem a laza, sétálós-beszélgetés hangulat. Akadt, aki plédet hozott magával, más meg pulóvert, amit majd jó lesz a fenék alá gyűrni, mert közel sincs annyi pad, ahányan várják a látványosságot. Úgy ültünk a tó köré a fehér kőre, mintha strandolni készülnénk.

A tó kövein gyerekek szaladgáltak (néha volt váratlan és nem tervezett csobbanás is), a felnőttek meg próbáltak jó helyet vadászni maguknak. Sokan filmeztek, fotóztak ugyanis végig, hogy hazavigyék a felvételeket, mint olyan kincset, amit látnia kell annak is, aki járt már itt, meg annak is, aki még nem.

9 óra után már szinte tapintható lett a várakozás. Megtudtuk, van, aki már többször is látta a programot, az egészet – a Dehiren. De azért eljött, mert „így azért csak más lesz”. Érkezett a kritika is: „most már kijöhetnének azok a kölykök a vízből, szólhatna nekik valaki, hogy ne zavarják majd a filmnézést, rettenetes, amikor valaki mindig bennmarad a vetítésre, hát ki rángassa ki, ha nem az anyja”. S úgy tűnt, itt mindenki tudja, hogy a Debrecen Televízió által készített filmben nem Superman röpdös, hanem a főnix, ami Debrecen jelképe. Aztán amikor már ment a film, egy ifjú ember megjegyezte a szüleinek: „mindjárt jön az a cicis csaj”. Sokan visszatérők lehettek, fejből sorolták, most mi lesz. „Én még a zenére is rákerestem a neten” – árulta el valaki, s hozzátette, milyen jó. (K-betűs szót használt jelzőként, így nem idézzük egészen pontosan.)

Ültünk mint a moziban, vagy álltunk, mint egy fesztiválon, és élveztük a látványt. Aztán amikor vége lett a filmnek, spontán tapsvihar tört ki. Mi meg felszedelődzködtünk, elindultunk az autó felé. A pesti kislányok teljesen felpörögtek, imádták a programot, nézték volna még. Egy gyenge kísérletet tettek arra is, hogy mi nem megyünk-e az erdőbe, ahol világos van, meg ahova olyan jó sokan mennek, de abban állapodtunk meg, hogy inkább holnap. Akkor lesz majd Békás-tó, meg Ötholdas pagony is. Ha pedig rendesen bereggeliznek, vattacukorra is számíthatnak. „Az nincsen, csak Debrecenben!” – így lelkesedett a kicsi. A nagyobb pedig sorolni kezdte, mi tetszett neki és miért. Ez betartott egészen tízig, amikorra hazaértünk, de ez már elég kései időpont volt, olyan, amire még a leglágyabb szívű nagyszülő is azt mondja, na gyerekek, jó lesz, ha beugráltok az ágyba, mert másnap megint kölyökidő lesz.

Másnap minden volt, vattacukor, Békás-tó, Ötholdas Pagony. Rá pár nappal meg a hazautazás, az elején hisztivel, hogy maradni szeretnének a lányok, aztán meg az örömmel, mert megérkezni is jó, és a végén a szülők fülébe ordibált tanulsággal: láttuk a ködszínházat Debrecenben, és ilyen nincsen még Budapesten sem!