Közlekedünk Debrecenben – suhantunk a síneken

---

Debrecen – A pályaépítés miatti átszállás kivételével nyugodt, gyors és kényelmes is lehet villamossal közlekedni – tesztutazásunkon ezt a kedvező benyomást szereztük. Ráadásul nem egy meglepetés ért minket útközben.

---

„Bankkártyával lehet fizetni?” – tudakoltuk némi provokáló szándékkal, kirándulásunk kezdetekor, a Nagyállomás előtti DKV-pavilon jegypénztárosát. A hölgyet azonban ez csöppet sem hozta zavarba: vezeték nélküli, korszerű készüléket tett elénk, s rögvest lebonyolíthattuk a tranzakciót. Igaz, alighogy elismerő pillantással nyugtáztuk a felszereltség színvonalát, máris azt kellett megállapítanunk, hogy a másik csúcstechnika, az indulási helyen lévő óriáskivetítő nem működik.

Elolvashattuk viszont az ottani oszlopra szerelt táblácska feliratát, amely a buszok startpontját mutatja. Örömmel konstatáltuk azt is, hogy az „autóbusz-megállóhely”-et az Akadémia szabályainak megfelelően tüntették fel. S miért busszal kell menni? Azért, mert a kettes villamos pályaépítése ezt a vonalat is érinti a Péterfia utcán, ahol az új városháza és a Hunyadi utca között a síneket is felszedték.

De maradjunk még kicsit a Nagyállomáson! Ugyanis éppen akkor gördült ki a „rajtvonalról” egy jármű, amikor megvettük a jegyeinket. Csalódnunk azonban emiatt sem kellett, tekintve, hogy a következő kocsi cirka három perc múlva már meg is érkezett. Ráadásul – lévén odakint farkasordító hideg - működött a fűtés az utasterében! Fagyott tagjaink kiengedhettek, s a kapaszkodórudak fogása se volt dermesztő.

Az aszfaltúton guruló, csuklós autóbuszban képi és hangbemondásos módszerrel tájékoztatják az embereket a következő megállókról. Jólesően hátradőlve a széken, útközben rácsodálkoztunk a Petőfi téri parkban végighúzódó, óriási árokra (amely mellett azért virágkertészek is serénykedtek). Észrevettük azt is, hogy a Piac utca 69. szám alatti lakóház éppen 110 éves - lásd a homlokzatán lévő évszámot. Egy szó, mint száz, tömegközlekedési eszközből kiválóan lehet ismerkedni a várossal.

A sétálóövezetbe érve járművünk már a villamossíneken folytatta tovább az útját. Ez azonban nem tartott sokáig, hiszen a buszok csak a tanítóképzőig járnak (illetve fordulnak vissza a Petőfi térre). Mire eddig eljutottunk, még csak 8 perc telt el az utazásunkból. A Péterfia utcán át kell szállni a villamosra (a fenti okból), s ez valóban jár egy kis kellemetlenséggel. Hiszen le és újra fel kell szállni, közben pedig munkagödröket, járdán biciklizőket és a többi utast kell kerülgetni, amiatt is izgulva a piros lámpánál, hogy megvár-e a villamos.

Gond azonban nem volt, simán elértük a masinát. Majd a Nagyerdő kapujához jutva, megint csak szép élményben lehetett részünk. Hiszen – csodálhattuk meg az ablakból – gyönyörűen felújították a Gyalogezred-emlékművet, ugyanott pedig egy teljes villamostörténeti kiállítás is megtekinthető. Nevezetesen, hogy a pályarekonstrukció miatt itt állomásozik a járműpark, a nosztalgiakocsiktól a Ganzokig. Impozáns látvány az obeliszktől a vigadóig húzódó szerelvénykígyó! Kár, hogy a kettes vonal CAF-jai közül még nem lehet bemutatni egyet se…

Az út feléig (az egyetemig) mindössze 18 perc alatt értünk el. Visszafelé, a nagy kanyar után, simán suhantunk a Kölcsey-főiskoláig is, jóllehet, közvetlenül előtte azért hiányoltuk az átszállásra figyelmeztető, hangos bemondást. Pedig ez fontos segítség lehet az először így utazóknak. Ismét átevickéltünk a Hunyadi-Piac utcai kereszteződésen; az ugyancsak fűtött busz vezetője megvárta az átszállókat, s aztán a Rákóczi, a Burgundia, a Kossuth és a Piac utcák érintésével befutottunk a 22 emeletes toronyházhoz.

Úti élményeink üde kikapcsolódásként szolgáltak, s úgy gondoljuk: a Péterfia utcai átszállás „gyötrelmei” igazán traumamentesen elviselhetők.