Nagyerdei időutazás mókussal, szitáló esőben – fekete-fehérben

---

Debrecen – Sétálni indulunk a Nagyerdőbe, nem nosztalgiázni. Azért rácsodálkozunk mindenre, mintha turisták lennénk, akik csak fekete-fehér képeket lőnek.

---

A Nagyerdő valahol mindig is a debreceni ember szívének csücske volt. Akik a hatvanas években voltak fiatalok, azok is imádták (reszket a hold a tó vizén, andalgások, pöttyös ruhák és öltönyös fiatalemberek), a hetvenes években is a népszerű randividékek közé tartozott (kicsi, gyere velem csókot csenni...), és persze később is szívesen mentünk ide (mondjuk egy Korál-koncertre tombolni a szabadtéri színpadhoz, vagy húsz év múlva a Heaven Street Sevenre csápolni a Campuson).

Szóval tény és való, hogy aligha van debreceni, akinek valami emléke ne fűződne ehhez a környékhez. Akár az egyetem felől közelítünk, akár a Pálma vagy a nyugdíjas otthon irányából, úgy érezzük, el sem tudnánk képzelni ezt a várost a Nagyerdő nélkül. Akár az új stadion, akár az egykor jobb napokat is megélt, azóta pedig a helyét ködszínháznak és mélygarázsnak átadó Csónakázó-tó környékén baktatunk, akár a Békás-tó vidékét járjuk körül újra és újra, meg-megdobban a szívünk. Eszünkbe jutnak régi fiúk és régi lányok, jó sztorik, mesélni való történetek. Olykor (szinte mindig) ismerősökbe botlunk. Élvezzük, ahogy az ég kék felettünk, ahogy a lombok (tényleg!) susognak.

Ám ha reggel van, korai időszak, akkor jóval ember kevesebb jár erre, a Medgyessy sétány és a Békás-tó környékén. Akkor egészen nagy csend van. Az erdő olyan, mint egy fákból, füvekből, fáradt avarból emelt természetes erődítmény. Halkan lépdelünk az ösvényeken. Figyeljük a kihalt tájat. Színészek vagyunk? Szereplők? Vagy rendezők egy darabban, mely rólunk szól? Nézzük a mozdulatlan, vagy iszonyatosan lassan mozduló leveleket. Aztán hogy szitálni kezd ez a goromba, dühítően hűvös decemberi eső, húzzuk a nyakunkat. Van itt pad is, nézzük, de most nem fogunk ott megpihenni. Haladunk tovább. Rácsodálkozunk, miféle élőlény motoz fent az ágakon. Miféle lények tűnnek fel a víznél. A fák geometriája már-már zavarba ejtően emberi, az ösvény mintha egy film világába vezetne, a lépcsők felé fordulva pedig úgy érezzük, olyan hely ez, ahol az időből az időtlenbe gyalogolhatnánk el, ha kedvünk támadna hozzá.

Lövünk útközben néhány képet a Nagyerdőben – ezúttal is kizárólag fekete-fehérben. A táj (ami amúgy sem szürke!) most újabb arcát mutatja így, nézzük otthon a képeket. És ettől egészen színes kedvünk kerekedik, mert van, ami a lényegét sokkal inkább megmutatja fekete-fehér képeken, mint bárhogy másképpen.