Ötven év után újra bejárják Petőfi 350 kilométeres útját az egykori debreceni gimnazisták

---

Debrecen – Koruknál fogva már nem gyalog teszik meg a 350 kilométeres útvonalat, de ugyanolyan lelkesek, mint 1972 telén. Dankó Zoltánnal beszélgettünk arról, mit jelentett fazekasos diáknak lenni.

---

Nagy utat tett meg jó ötven éve, még 1972 decemberében a Fazekas Mihály Gimnázium kilenc végzős diákja: Petőfi Sándor emlékének tiszteletére útra keltek, hogy végiggyalogolják ugyanazt a 350 kilométeres utat, amit a költő 1844 telén Debrecenből, Pestre gyalogolva megtett.

Néhányan az 1972-ben nagy útra vállalkozó kilenc fazekasos diákból

Nem akármilyen vállalkozás volt ez, mivel 1844 telén a jeges Tisza elvitte a tiszafüredi hidat, ezért Petőfinek Tokaj felé kellett kerülnie, így az 1972-es túra útvonala is Debrecen–Nyíregyháza–Tokaj–Szerencs–Miskolc–Mezőkövesd–Eger–Gyöngyös–Hatvan–Gödöllő–Budapest volt.

A hajdani fazekasos diákoknak az 50 éves érettségi találkozókra készülve támadt az az ötletük, hogy megismételjék azt a régi túrát.

- Korunkból adódó fizikai állapotunk azonban már nem teszi lehetővé, hogy gyalog teljesítsük ezt a távot, ezért autóval utazzuk végig a korabeli útvonalat – pontosítja Dankó Zoltán, a kilencek egyike, aki manapság Szolnokon él, de szívében-lelkében máig debreceninek vallja magát.

Sok minden köti a cívisvároshoz, gyakran utazik ide, akár a Loki meccsei miatt is. Amikor a Fazekas-gimnázium jubileumi évéről, a tervezett nagy útról beszélünk, és mint az iskola két egykori diákja, emlegetjük a régi tanárokat, megállapítja, hogy kicsit bele is borzongott az emlékek megidézésébe. Szeretett ugyanis itt tanulni, jó volt itt fiatalnak lenni. Mint mondja, matematika tagozatra járt – azaz C osztályos volt. 

- Terveink szerint március 14-én 10 órakor – egykori diáktársaink és osztályfőnökünk, valamint a Fazekas Mihály Gimnázium mai diákjai képviselőinek jelenlétében megkoszorúzzuk Debrecenben a Petőfi-szobrot, majd útra kelünk és aznap 17 óra tájban a budapesti Petőfi-szobrot is – sorolja. – Utunkat Egerben megszakítjuk – az ottani Petőfi-szobor megkoszorúzása céljából...

A fővárosban töltött éjszaka után, március 15-én reggel utunk Kiskőrösre vezet, ahol a „Petőfi 200” emlékév központi ünnepségének résztvevőiként várnak bennünket.

Ahogy Dankó Zoltán meséli, elsőben és másodikban az azóta már elhunyt Müller Gyula volt az osztályfőnökük, harmadiktól pedig Bajmóczy Katalin, azaz Bartha Jánosné – neki ők voltak az első osztálya, miután frissen végzett az egyetemen.

A Petőfi-túra abszolút alulról induló kezdeményezés volt. 

- Levélben megkerestük a Petőfi nevét viselő középiskolákat, kollégiumokat, amelyek diákjai egy-egy nap végén lelkesen vártak és vendégül láttak bennünket. A vendéglátást kis műsorral (pár Petőfi vers elszavalásával) háláltuk meg, aztán vacsora, beszélgetés következett a „háziakkal”. Egyik fiú osztálytársunk agyából pattant ki az ötlet – aki aztán nem jött velünk – idézi fel Dankó Zoltán.

S hogy Petőfi miért volt olyan fontos annak a nemzedéknek? 

- A fiatalok minden generációja heves, világmegváltó gondolkodású, lázadó szellemű, „ide nekem az oroszlánt is” mentalitású. Nem lehet véletlen, hogy egyből ráharaptunk a túra ötletére.

Szépemlékű Tóth Gyuláné volt a magyartanárunk, aki megkedveltette velünk Petőfit, a költő születésének 150. évfordulója adta az apropót és – nem szégyen bevallani – óriási kalandnak ígérkezett a túra.

Amikor a hajdani diákéletről beszélgetünk, Dankó Zoltán csillogó szemmel állapítja meg,

- A gimi fegyelme feszes volt, de legendás tanáraink voltak. Szvetits Zoltán (Szinusz tanár úr) tanította meg nekünk, hogyan lehet szeretni a matekot, Jagusztin László vidám, játékos oroszóráira ma is jól esik visszagondolni és még lehetne sorolni… Gyakran volt valamilyen műveltségi, várostörténeti, vagy zenei vetélkedő a város középiskolás diákjai számára – amiken rendszeresen részt vettünk. 1972-ben, a középiskolák számára, a „Felszabadulás tiszteletére” meghirdetett irodalmi színpadok vetélkedőjén osztálytársainkkal előadtuk az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója, Jack Kerouac – Úton című regényének részleteit. Nagy megdöbbenést váltott ki produkciónk, de a diákok körében óriási sikerünk volt. Talán nem meglepő: nem mi nyertünk…

A gimi centenáriumi ünnepsége keretében diákok által előadott Lúdas Matyi előadás közreműködőjeként öten szerepeltünk az osztályból – többek között a Lúdas Matyit alakító (és a Petőfi túrán is résztvevő) Borsos Sándor.

Emlékezetesek voltak az őszi mezőgazdasági munkák is (általában kukoricatörés), a nyári építőtáborok (például a fiúknak a szabolcsi árvízi újjáépítés ’70-ben, az építkezés Velencén ’72-ben, a lányoknak gyümölcsszedés Izsákon).

- Annak az időszaknak a slágere volt a nyári Express Diáktábor a Balatonnál, Kiliántelepen. Kiemelt szerepe volt a középiskolák közötti sportversenyeknek is. Szabad időnkben gyakran meccsre jártunk szurkolni. A Loki ’69-ben került fel újra a másodosztályba, ahol 10 évig küzdött a feljutásért, többen idegenbe is elkísértük a csapatot, úgy jártuk be, ismertük meg az országot.

Az igazán minőségi sportot abban az időszakban a Debreceni Dózsa kézilabda meccsei jelentették. Akkor még szabadtéren, bitumenes pályán játszottak, és volt úgy, hogy tízezer (!) néző előtt zajlott a kézimeccs a „Katlan”-ban. Törzsvendégnek számítottunk a Bika pincéjében, a Kinizsi sörözőben (a tepertős túrós csusza 8 forint 10 fillérbe került), de kedvelt helyünk volt a Leveles csárda is.

A végzős osztály közössége nagyon jó volt, mondja Dankó Zoltán, ám az osztálytalálkozóik a kezdeti lendületet követően egyre ritkultak.

- Az eltelt 50 év alatt csak hat alkalommal gyűltünk össze, de erre a mostani, jubileumi találkozóra nagyon készülünk, mindenki megígérte, hogy eljön. Sajnos egyikünk már nincs közöttünk – de a találkozón felidézzük majd Ildikó emlékét is. A 23 fős osztályból ma már csak hárman élnek Debrecenben, a legmesszebbre az egykori „Lúdas Matyi” vetődött, aki Montrealban él.

A fiatalabb generációk talán el sem tudják már képzelni, milyen volt ez a kaland abban a korban, amikor még nem volt internet, mobiltelefon. A szervezés, szálláskeresés postai levelezéssel történt, ami jóval több időt jelentett, mint ma egy e-mail váltás. A mobiltelefon hiánya pedig főleg abban mutatkozik meg, hogy sajnos csak kevés fotóval dokumentáltuk a túrát.

Bár decemberben általában elég hideg szokott lenni, a túrázók szerencsések voltak: enyhe volt az a tél. Leginkább a lábukon jelentkező vízhólyagoktól szenvedtek, meg a szokatlan, mérhetetlen izomláztól.

- Ez főleg az első napokban kínzott bennünket. Hiába edzettünk előzetesen kisebb-nagyobb távú túrákkal, a napi 40 kilométer megterhelő volt. Egyikünk már Téglásnál kidőlt. Hatan mondhatjuk el, hogy a teljes távot megtettük. A 350 kilométert két részletben (5 plusz 4 nap alatt) teljesítettük, Egerben megszakítottuk utunkat – ahogy azt Petőfi is tette. A költő elborozgatott az egri papnövendékekkel, mi hazautaztunk karácsonyozni. Az ünnep után folytattuk az utunkat Egerből Pestre.

S hogy mi volt a legszebb ebben a kalandban? 

- Az, hogy képesek voltunk véghez vinni azt, amit elterveztünk és ezzel tiszteleghettünk a lánglelkű költő emléke előtt. Az ötlet, a szervezés, a megvalósítás teljesen a sajátunk volt, amire a mai napig büszkék vagyunk. Jöttek volna velünk mások is, diáktársaink más osztályokból, újságírók is, de elhárítottuk kérésüket azzal, hogy ez a mi túránk. El kell mondani, hogy kaptunk segítséget is. 

Teljes titokban szervezkedtünk, de valahogy mégis kitudódott a szándékunk. Ekkor kaptunk a gimi vezetésétől – egy talán féltő – dorgálást, de már olyan stádiumban volt a szervezés, hogy nem lehetett lefújni.

Mögénk állt a megyei KISZ bizottság is: a túra teljes útvonalán kísért bennünket egy autó (így nem kellett cipelni az úti csomagokat) és napközben, a pihenőhelyeken meleg teával, szendvicsekkel vártak minket. 

A reggelit és a vacsorát szállásadóik biztosították, az autóval pedig egy doktornő is kísérte csapatunkat, aki esténként megvizsgált és szükség szerint ellátott mindenkit. Mint az egykori fazekasos diák jelzi, az autóba csak azok ültek be, akik sérülésük miatt feladni kényszerültek a további utat.

- Elhatározásaink között szerepelt, hogy mivel Petőfinek a gyaloglás mellett esetleg a szekér adatott meg, a túrán nem ülünk autóba. Szekérhez sajnos nem volt szerencsénk. Útközben többször is megállt mellettünk teherautó, vagy kisbusz, de megköszönve a jó szándékot, továbbgyalogoltunk.

Dankó Zoltán szép emlékeket őriz a gimnáziumi évekről.

- A tudáson kívül, amit tanárainktól kaptunk, köszönettel tartozunk azért, hogy megtanították elsajátítani az elemző gondolkodás módszerét, a dolgok mögé tekintő, az okokat kereső mentalitást. Megtanultuk a látszaton átlátó kételkedés képességét, a bizonyítékok keresésének fontosságát. Mindez a matematika kapcsán is nagyon fontos volt, de a mindennapi életben is igen hasznosnak bizonyult. Jó érzéssel és büszkeséggel tölt el, hogy ott lehettem diák – összegzi, hozzátéve, hogy nagyon várja a visszatérését az egykori alma materbe. Mint mondja az ő osztályuk delegátusa is jelen lesz az idei ballagás részeként életre hívott öregdiák ballagáson, melynek szervezésében jelentős szerep hárul rájuk.

- Örömteli látni, hogy az épület nagyrészt megtartotta a korabeli megjelenését, jó újra végigsimítani a lépcsőkorlátot. Aztán, amikor kicsengetnek és hirtelen megtelik élettel a folyosó az már a ma: rohanás, mobiltelefon a kézben, óvatos, tisztelettudó csodálkozás az idegen öregek láttán… Jóleső, hogy a gimi fokozott hangsúlyt fektet az öregdiákokkal való kapcsolattartásra.

Az idei ünnepi év rendezvényei kapcsán lehetőségünk nyílik laza, beszélgetős találkozóra a fiatalok és az öregek között, melynek során – többek között – lelkesítő élménybeszámolót tervezünk a túránkról. Tesszük ezt abban a reményben, hátha kedvet kapnak a maiak az 1972-es évi túra gyalogos megismétléséhez…