Séta a debreceni Nagyerdőben, ahol minden változik

---

Debrecen – Felkerekedtünk, s szétnéztünk, hogy alakul, miként változik, hogy épül és szépül a Békás-tó, az egykori csónakázó és a stadion környéke. Tartsanak velünk!

---

Leraktuk a kocsit az egyetem előtt, s átszeltük az erdőt. Futva vagy bringán pár perc az út a Vidámparkig, ráérősen poroszkálva is negyedórányi séta – most mégis csaknem két órába tellett a sokszor bejárt táv teljesítése. Itt is, ott is meg kellett állni. Nézelődni, bámészkodni. Megőrizni az emlékek számára, milyen is az erdő az átalakulás idején. Amikor már törölni kell memóriánkból a megszokott fotót, de e köztes állapotban még csak meditálunk azon, vajon milyen is lesz az új.

Sokan járnak mostanában így. Az Oxigén Kupára készülő, az erdei utakat kétnaponta végigtrappoló veterán futó, a gyermekével focizni induló apuka, a kerékpáron "felderítő" útra vállalkozó házaspár, az autó ablakából szemlélődő kényelmes városnéző, vagy a Vigadó felől a klinika irányába vezető erdei utat hiába kereső idős házaspár egyaránt azt tapasztalja: más világba csöppent, holdbéli tájon jár.

Kerítés állja az ember útját a Békés-tó, pontosabban a lecsapolt tavacskához vezető úton. Hatalmas homokkupac takarja el a kilátást a szabadtéri színpad irányába. Magányos vadkacsa próbál ismerkedni a víz nélküli élettérrel, az átépítés idejére szárazra vonták a fahidat is. Néhány méterrel odébb ablakon keresztül kandikálhatunk be a fedett termálfürdő üres medencéjéhez. A Régi Vigadó mellett, a gyógyszálló új bejáratának építési területén átvezető pallók azonban jelzik, ha takaréklángon is, de üzemel a fürdő. Kinti dagonyázásra most is van lehetőség, a gőzpára mögött téli napimádók élvezik a meleg vizet.

Az igazi nagy csodával a Csónakázó-tó és a stadion környékén szembesül az, aki csak alkalmanként jut el a városnak e részére. Fél esztendő alatt teljesen átalakult a terület, s újabb fél esztendő elmúltával pedig már arra sem fogunk emlékezni, milyen volt mindez december elején.

Az Új Vigadónak már nyoma sincs, a csónakok kikötőjét, az egykori korcsolyás emlékeket őrző betonteknőt is hiába keressük. Az itt épülő mélygarázs szintjét már elérték a markológépek, folyik az alapozás, s mint a figyelmes beruházó információs táblájából, a rajzokból, tájékoztató fotókból kiderül, jövő nyáron ködszínház és megújuló zöldterület várja majd itt a városlakókat is a Debrecenbe látogatókat.

Minden megváltozott, minden megváltozik, csupán a százesztendős víztorony jelzi az állandóságot – a lombkorona magasságából őrködik az építkezésen, figyeli a munkálatokat. A stadion északi kapujánál már a parkolóhelyeket alakítják ki, a kerítés mögül látni, hogy a mementóként megőrzött vörös téglás régi bejárat mögött lesz majd a szabadtéri jégpálya, s elmereng az ember azon is, hogy a stadiont körbefogó sétaútról, a magasból lehet majd figyelni a korcsolyázókat.

Az állatkert bejáratának környékéről nyújt igazán impozáns látványt a város új büszkesége, a lombok közé simuló Nagyerdei stadion. S mivel itt karnyújtásnyira van az építési terület, jól megfigyelhetjük, miként őriznek meg minden egyes fát az építők: utat enged, befogadja, magához öleli a járda a régóta itt élő öreg tölgyeket.