Szereti meglepni a közönséget a debreceni fényképész

---

Debrecen – Szerencsésen alakult az élete, mert azzal foglalkozhat, amit szeret. Máthé András elárulja azt is: nem való neki a Facebook. Interjú.

---

Jellegzetes alakja Máthé András Debrecennek. Sokfelé, sokféle eseményen láthatjuk, ahogy kezében a fényképezőgéppel szigorú tekintettel figyel, majd emeli a gépet, a vaku villan, és készülnek az újabb és újabb képek. Máthé Andrást sokféleképpen ismerhetjük: a Csokonai Színház fotósa, a Debreceni Fotóklub vezetője, tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének is. Akár színházi képeit, akár a várost megörökítő fotóit nézzük – vagy éppen az aktjait –, kétségtelen: csakis izgalmas, pontos, minőségi munkát ad ki a kezéből. Nem unja a fényképezést ma sem, pedig nem tegnap kezdte.

Dehir.hu: Hány éve fotózik?

Máthé András: 1972-ben érettségiztem a Fazekas Gimnáziumban, s ekkor már jó ideje fotózgattam – igaz, akkoriban még amatőr szinten. Sok minden érdekelt, különösen a filmek és a sport. Nem feltétlenül látszik rajtam, de imádom a sportot. Annak idején sokat fociztam, a gimiben kosaraztam is, a katonaság után pedig teniszezni kezdtem – ezt mind a mai napig csinálom is. Nagy hatása volt rám édesapámnak, aki amatőr fényképészként egy kisvárosban, Hajdúhadházon aktokat is fotózott. Sokat lapozgattuk a Film, Színház, Muzsika című magazint, amiben ott voltak a kor sztárjai. Ez a világ, a filmek, a színház világa nagyon vonzó volt a számomra.

Dehir.hu: Nem véletlen akkor, hogy ma is nagy szerelme a színház?

Máthé András: Nagyot nem változtak velem a dolgok... Alapvetően hihetetlenül szerencsésen alakult az életem. Szép, érdekes, látványos dolgokkal foglalkozhatok, csupa olyasmivel, ami a nagy nyilvánosság érdeklődésére is számot tarthat. Az, hogy a színházban fényképezhetek már közel 30 éve, nagy adomány a sorstól, nagy lehetőség. Úgy érzem persze, megdolgoztam azért, hogy ennyi ideje itt lehetek. Ugyanakkor azt mégsem állítanám, hogy egy megelégedett, nyugodt ember lennék. Sok kisebb-nagyobb konfliktusom van a hétköznapokban, de úgy gondolom, mindig a jó szándék vezérel, csak gyakran hamarabb szólok és talán hangosabban, ebből adódnak az összetűzéseim, amiket különben el lehetne kerülni... De hát nem könnyű kibújni a bőrömből. Sokan viszont nem ilyennek ismernek, szerencsére. Talán a színházban sem, ami az egyik legnehezebb közeg, ami létezik.

Dehir.hu: Nehéz?

Máthé András: Igen, mert iszonyatosan kell alkalmazkodni és óvatosan kell bánni a művészekkel, akik nagyon érzékenyek, olykor hiúak, és anyagilag sajnos nincsenek igazán megbecsülve. A színházi közegben sok a vízhordó – és nemcsak a kisegítő személyzetben, hanem a színészek között is. Nagy szükség van rájuk, de azt azért látni kell: nem mindenki kap főszerepet: harminc színészből öt-hét fő kap vezető, jó szerepet, s bizony a többieknek kell nap mint nap, éveken keresztül eljátszania azokat a kisebb szerepeket, amik nélkül nem létezne előadás. Tiszteletreméltó, de nem irigylésre méltó a helyzetük. Nekem szerencsém van, mert a fotós egyedül dolgozik, egyedül alkot. Ez az előnye és a nehézsége is az én pályámnak. Bár jól érezem magam egyedül, de egy idő után pánikszerűen vágyok emberek, barátok közé menni. Ez a kettősség a hétköznapokban nagyon jelen van. A munkám magányosságot kíván, még akkor is, ha a fotózás különben nyilvánosság előtt történik – például amikor közszereplőket fényképezek. Aztán viszont magányos munka következik. Régen a fényképész visszavonult a sötétlaborba, ahol kidolgozta a képeket. Ma ez a háttérbe vonulás a számítógépet jelenti: sokszor órákon át szerkesztem, alakítom, válogatom a fotóimat.

Dehir.hu: Azért ma jobb a helyzet, nem? Míg régen vegyszerekkel, sötétben dolgoztak a fényképeszek, ma  a számítógép a közösségi életre is lehetőséget teremt.

Máthé András: Az igaz, hogy a kapcsolattartás egyik kitűnő lehetősége a számítógép, az internet, ugyanakkor ezek el is zárnak a világtól. Én például egyik közösségi oldalon sem vagyok jelen. Félek belemerülni ebbe a világba, mert amennyi előnyt jelent, legalább annyi hátránnyal is járhat, nagyon sok veszélyt rejt... A látszatbarátságok nemigen pótolják a klasszikus ismeretségeket, találkozásokat. Abban is biztos vagyok, hogy nem tudnám tartani a tempót, nem lennék jó Facebook-partner, mert ha húszan írnának nekem, lehet, hogy csak kettőnek válaszolnék. Ez a lájkolás meg internetes kapcsolattartás nem az én stílusom.

Dehir.hu: S hogy áll a tárlatokhoz? A Deszka Fesztiválon Álomkergetők címmel nyílt kiállítása a Csokonai Színházban.

Máthé András: Alapvetően rendkívül unalmasnak tartom a megnyitókat. Ugyanakkor valahol ezeknek a megszokott rituáléknak helye lehet az életünkben. Nem tudunk mindig, minden pillanatban rögtönözni és szenzációs dolgokat produkálni. Egy megnyitón viszont pont a legfontosabb embernek, az alkotónak van a legkisebb szerepe, hiszen ott áll a közönség előtt, mondanak róla (többnyire) szépeket, s neki csak annyi feladata van, hogy a végén fogadja az esetleges gratulációkat. Ezért próbálok én az utóbbi években szisztematikusan eltérni a megszokott formáktól. Ha lehet, szeretem meglepni a közönséget, bedobni valami performanszt, hogy emlékezzenek majd erre az alkalomra.

Dehir.hu: A színház mellett kitüntetett helyet foglal el az életében a fotóklub is. Miért tartja fontosnak ezt a közönséget?

Máthé András: Magányos munka a fotózás, de ez a klub összehozhatja ezeket az egyébként magányosan alkotókat. A Debreceni Fotóklubnak nem csak abban látom az értelmét és jelentőségét, hogy a fotóról beszélünk vagy a fotó érdekében csinálunk valamit, hanem abban is, hogy lehetőséget teremt összegyűlni, találkozni egymással.

Dehir.hu: Kikből áll ez a klub?

Máthé András: Hasonlóan a kezdetekhez, az 1931-ben alakult fotóklubot nagyon különböző érdeklődésű emberek alkotják: elsősorban amatőr fotósok, de vannak köztük kitűnő alkotók, fotóművészek is. Sok közöttük egyébként a klasszikus értelemben vett nehéz körülmények között élő és magányos ember is. Papíron 44-en vagyunk. Most nyílt az Elméleti Tömbben egy kiállításunk: nagyon örülök neki, hogy 34 alkotónak van itt kint legalább egy fotója. Ez hallatlanul fontos és komoly eredmény, arról szól, hogy valóban létezik, dolgozik a klub.

Dehir.hu: Debrecen figyel erre a tevékenységre, el is ismeri ezt: a város napján Kölcsey-ösztöndíjat kapott a Debreceni Fotóklub. Mire költik ezt a pénzt?

Máthé András: Úgy gondolom, a fotográfiának egészen jó helye van a város életében. Figyelnek rá, fontosnak tartják. Ennek ellenére a fotóklubnak nincs stabil, állandó helye. Nagyon szűkös költségvetésből gazdálkodunk, nem marad pénzünk helyiség bérlésre. Most az Ifiházban vagyunk, de úgy néz ki, egy másik egyesülettel, a GADÉ-val (a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületével) közösen kapunk majd egy helyet. Visszatérve a város és a fotóklub kapcsolatára: viszonylag gyakran kapunk bemutatkozási  lehetőséget. A brüsszeli Európa Parlamentbe is eljutott Az életerős város című, a Debrecenben megvalósult jelentős beruházásokat bemutató fotóanyagunk. Öt éve volt a nagy jubileumi tárlatunk, akkor egy szép albumot is ki tudtunk adni. Most volt a „kis” jubileumunk: 85 évesek lettünk, nagy felelősséget ró ez mindannyiunkra, hogy életben tartsuk és működtessük a klubot, mert szükség van rá. Komoly vállalás részünkről, hogy készítünk egy sorozatot, és közel ezer képpel bemutatjuk Debrecent. Ez a fotóanyag kapcsolódik szándékaink szerint a felkészüléshez Debrecen kulturális főváros pályázatára. Ezeket a képeket használhatná a város prospektusokhoz, kiadványokhoz, akár ma még nem is körvonalazódó online és nyomtatott munkákhoz.