Tankok két keréken: Fejes, Sidi és a motoros életérzés – fotókkal

---

Debrecen – Nem csak a kamera kedvéért pattannak nyeregbe, a Tankcsapda zenészei imádnak motorozni. Szenvedély, lóerők, márkahűség: Fejes Tamással és Sidlovics Gáborral beszélgettünk.

---

Közkeletű vélekedés, miszerint egy igazi kőkemény rocker elképzelhetetlen a motorok, a motorozás szeretete nélkül. Az általánosításokkal – persze – mindig hibádzik valami, így a motoros rockereket sem lehet csak úgy beskatulyázni. Az egyik ilyen, a másik olyan: ahogyan Fejes Tamás és Sidlovics Gábor, a Tankcsapda két tagja is.

Fotó: Pál Csaba

A dobos és a szólógitáros a zenekar 2016-os, Alföldi gyerek című számának videoklipjében motorozik. Természetesen mindketten „öreg motoros” benyomását keltik, s a sztereotípiáknak megfelelően Harley-Davidsonon – Fejes Tamás egy Night Rod, Sidlovics Gábor pedig egy Heritage Softail Classic nyergében – feszítenek. A Tankcsapda két tagjával Debrecen belvárosában beszélgettem, ahová két keréken érkeztek: Tamás – nem túl meglepően – egy Ducatival, Gábor viszont azzal a Night Roddal, melyen a klipben Fejes utazik. A beszélgetés során szó esett arról, hogyan váltak a motorok rabjaivá, milyen típusokat szeretnek, s a gyerekeik vajon örökölték-e a motorozás iránti szenvedélyüket.

- Fél nyarakat eltöltöttünk a testvéremmel Püspökladányban nagyapám bukósisakjával a fejünkön, a Simson Schwalbéján úgy, hogy be sem lehetett indítani. Csak ültünk rajta és brümmögtünk, mintha motoroznánk. Innen indult minden – kezdte a beszélgetést Fejes Tamás, majd hozzátette: ő győzte meg a szüleiket, hogy a bátyja 14 éves korában kapjon egy kismotort, amit aztán alig használt.

A kék Simson S51-est végül megörökölte Tamás, és friss motoros jogsival a Dobozi utca macskakövén azonnal „nyalt is vele egy jó nagyot”

– a 31 évvel ezelőtti eseménytől kezdve mondja magáról azt, hogy motorozik. Fejes azt is megosztotta, hogy sokszor egy-egy cél érdekében eladta a motorjait, vagy éppen a szülei tudta nélkül vett-cserélt újakat.

- Volt például P20-as Pannóniám, amit lefestettünk citromsárgára, s magunk hegesztettünk hozzá rezonátordobot. Nagy volt a hangja, de nem ment sehová, csak csettegett-csattogott. Persze, se műszaki vizsgája, se forgalmi engedélye nem volt, nekem meg nagymotorra nem volt jogsim. Papír-rendszámtáblával járkáltam vele Debrecenben, s bizony, volt, hogy „rendőri kísérettel” mentem haza. Anyukám számára akkor derült ki, hogy ilyen motorom is van – elevenítette fel emlékeit Tamás.

A dobos arról is beszámolt, hogy az utóbbi 20 évben folyamatosan volt valamilyen gépe (egyszerre általában több is): Yamaha DT endúróval a tankúsztatóra jártak ki, de gyorsasági motorja, chopperje és túramotorja is volt már.

- Jelenleg van egy 50 köbcentis Talmácsi Aprilia SR50 LC robogóm, ami festésével Talmácsi Gábor 2007-es MotoGP világbajnoki Aprilia RSA125 GP-jét idézi. Alá is írattam vele, így az örök darab, soha többé nem válok meg tőle! – mesélte büszkén, majd felsorolta: van egy veterán rendszámos, 1971-ben gyártott T10-es Pannóniája, egy több mint tízéves, 695 köbcentis Ducati Monsterje, a legújabb szerzeménye pedig egy Ducati Multistrada 1200S Grand Turismo, amire már évek óta vágyott.

Sidlovics Gábor első motoros emlékei szintén gyerekkorából származnak: nagyapjának Szerencsen volt egy Pannóniája, melynek tankjára ültetve vitte mindig magával.

Az egyik ceglédi cimborája pedig egy 251-es MZ ETZ-t birtokolt, amit néha ő is használt 16-18 éves korában.

- Nekem nem volt jogsim, így vagy hátul ültem, vagy a közutakat elkerülve, illetve éjszaka én is vezettem. Állandóan mentünk, volt, hogy hajnali háromkor jutott eszünkbe, hogy elhúzzunk a Velencei-tóhoz és nézzük meg a napfelkeltét. Persze, nem értünk oda idejében, a Nap már útközben feljött – mesélt a szólógitáros az első motoros élményeiről.

Bevallása szerint mindig is érdekelték a motorok, de korlátlan motoros jogosítványa mindössze 2016 óta van.

- Szokták mondani, hogy érdemes kicsivel kezdeni, aztán egyre nagyobb gépekre átülni. No, én egyből Harley-Davidsonra ültem és azzal kezdtem el igazán motorozni tanulni. A szenvedélyem azóta töretlen, amit az is mutat, hogy az idén már jóval túl vagyok a kétezer kilométeren – mondta, s a zenéléshez hasonlította a motorozást: „ha az ember egyszer rájön az ízére, akkor aztán nem tudja abbahagyni”.

A beszélgetés során nem hagyott nyugodni a kérdés: mégis hogyan került Fejes Night Rodja Sidihez?

– A legnagyobb motoros élménye az, hogy megvehette tőlem – mondja csipkelődve a dobos, aki egyébként nagyon korán Ducati-rajongó lett. – Azt szerettem volna akkor is, mikor másmilyenre se volt pénzem. Gyerekkoromban a Balatonra jártunk nyaralni, s ott láttam egyszer egy… valamit.

A Yamahát, a Hondát, a Kawasakit akkor már ismertem, de erről még csak nem is hallottam. Közel kellett mennem hozzá, hogy el tudjam olvasni a nevét a tankon: Du-ca-ti.

S ekkor valahogy „fényt kaptam”, ez a név beégett a tudatomba.

Hozzátette: „vannak más szép és jó motorok is”, de nála „ez valamiféle márkahűség vagy márkaszerelem”. Fejes bevallása szerint voltak „eltévelyedései”: ilyen volt a Harley-Davidson Night Rod is. 

- Amikor a V-Rodok megjelentek, elementáris erőt sugároztak, és jóval sportosabbak voltak, mint a Harley egyéb modelljei. Azok a motorok egyébként nem is állnak hozzám közel, és a bőrdzsekis, fejkendős, lobogó szakállas, pocakos, „motorgengszteres” imidzs is inkább komikus számomra.

Nem köt le, ha 150-200 motoros egy csapatban, nyolcvannal vonulgat az úton

– fejtette ki Tamás, miközben Sidi bölcs mosollyal hallgatott. – Engem ez nem érdekel, de nincs is vele különösebb problémám, mert mindenki más stílust szeret.

- Állandóan szívjuk egymás vérét ezekkel a dolgokkal – ismeri el Gábor. – Fejes letette a 2009-es Night Rodot, én pedig megvettem tőle, de megvan az 1999-es, Evolution-motoros Heritage Softail Classic-om is.

Sidi a „magasan van a kormány, egyenes derékkal ülök, pöfögök, előre nyújtom a lábam” stílust kedveli inkább. Nagyon szereti azokat a motoros túrákat, amikor négy-öt baráttal külföldre mennek, nyomják a szerpentineket, este pedig egy kis bográcsozásra is megállnak.

- Tavaly nyáron ráültem a Night Rodra, s először azt gondoltam, hogy „úristen, mikor szállhatok le róla, borzasztó ez a motor”! Aztán háromnegyed óra múlva jött egy kattanás, s ezzel egy óriási szerelem. De szerelmem a Heritage Softail Classic is, ami tényleg arra való, hogy az ember az Alföldön ráérősen elpöfögjön vele valahová – mondta Gábor, de kiemelte: „a mai tempóval és közlekedési morállal a sportosabb, robbanékonyabb, s ezért biztonságosabb Night Rod fér össze jobban”.

Sidi volt tavaly hazánkban a Harley-Davidson arca, de úgy véli, „a motoros életérzés független a márkától”.

- Szeretem azt, ahogy üdvözlik egymást az úton találkozó motorosok. Néha még az ujjunk is összeér intés közben, s teljesen mindegy, ki milyen gépen ül. Az a lényeg, hogy két keréken kint vagy a szélben. Teljesen más, mint autózni. Fejessel mindketten eleve nagyon szeretünk vezetni, a zenekari buszt is mi hajtjuk: nappal ő, éjszaka én. Ehhez a vezetési szenvedélyhez kapcsolódik a motorozás, ami nekem azért jó, mert közben nem lehet másra koncentrálni, csak a forgalomra és maximum a tájra. Ez számomra pihenés, nagyon jó értelemben vett agymosás – osztotta meg a szólógitáros, Tamás pedig kissé gúnyos mosollyal megjegyzi, hogy ő bizony motorozás közben sem mélázik, hanem „irodázik”: telefonhívásokat bonyolít, tárgyal, ezt az időt is maximálisan kihasználja.

A beszélgetés során arról is szó esett, ki hogyan próbálja a következő generációnak „átadni” a motozási szenvedélyt. Tamás nagyobbik, 17 éves fia megnézi a motorokat, hosszabb utakra is elkíséri, de nem igazán érdeklődik iránta. A 8 éves fia viszont valószínűleg fogja szeretni, mert állandóan azt hajtja, hogy „menjünk motorozni, menjünk motorozni”. Sidinek egy 7 éves lánya és egy 5 éves kisfia van. Szerinte a lányát nem fogja megérinteni a motorozás hangulata – „bár sosem lehet tudni” –, a kicsi azonban állandóan nézi a motorokat, és nyaggatja, hogy felülhessen és mehessen vele egy kört a ház előtt.

- Útra még nem vittem magammal, s ezt nem is akarom erőltetni. Majd lehet, hogy egyszer ő is rájön az ízére úgy, mint én – mondta, majd hozzátette, hogy őt nagyon boldoggá teszi, hogy 38 évesen megszerezte a korlátlan jogosítványt.

Bevallása szerint most ért meg erre, s úgy véli,

az érettség mellett egyfajta alázat is szükséges ehhez, „mert a motorozás olyan műfaj, aminek a legnagyobb ellensége a túlzott önbizalom”.

Fejes azonnal lecsap a témára, mivel szívügye a közlekedésbiztonság. Szerinte túl hamar szerezhetik meg az emberek a jogosítványt, éppen ezért kötelezővé tenné az évenkénti vezetéstechnikai képzést – a már jogosítvánnyal rendelkező motorosoknak és autósoknak is.

- Ha az alapvető tudása nincs meg valakinek, azonnal el kellene tőle venni a jogosítványt, s tovább képezni saját maga és a többi úton lévő érdekében. Egyébként nem csak az ismerethiányos, de a rutinos vezetőkkel is bármikor történhet baj, ezért is fontos az elővigyázatosság. Még csak száguldozni sem kell, hiszen egy 70-80-nal haladó motor is olyan, mint egy lövedék: brutális módon tud ütközni. Szerencsére az elmúlt két évben sokat változott az utakon a motorosokkal kapcsolatos morál.

Tamás tapasztalatai alapján „sok személy- és teherautós, kamionos engedi haladni a motorosokat, segíti őket az előzésben, ha látja, illetve hallja őket”. Úgy véli, „egy normális módon hangos, nem öncélúan ordító kipufogó közlekedésbiztonsági szempontból is hasznos”.

- Ha valaki hallja, hogy jön mögötte és előzi egy motoros, akkor hátha nem húzza rá az autót. Kivételek mindig vannak,

most is volt valaki, aki rám húzta a kocsit, s láttam, hogy vezetés közben a telefont nyomkodta.

Mások akkor akadályoznak, mikor álló sor mellett szeretnénk haladni, pedig mindenkinek jobb lenne, ha kölcsönösen segítenénk egymást az úton. Amit adsz, azt kapod vissza a forgalomban és általában az életben is. Ha mindenki figyel a másikra, senkinek sem lesz baja – mondta Fejes, Gábor pedig bőszen helyeselt.

Sidi szerint kétfajta autós van, az „öntudatosnak bántja a büszkeségét, ha megelőzi egy motoros”, ezért igyekszik üldözőbe venni. De egyre többször tapasztalja azt, hogy „a teherautós integet a kezével, hogy biztonságosan megelőzhetem, szabad az út, vagy éppen azt jelzi, hogy most aztán el ne induljak”. Tamásék azért is hangoztatják folyton a vezetéstechnikai képzés fontosságát, mert gondolhatja bárki magáról, hogy mennyire jó, rutinos motoros, ha egyszer kiderül, hogy talán mégsem.

- Fiedor Ferenc vezetéstechnikai oktató egyszer azt mondta nekem, mutassam meg, mit tudok. Nagy mellénnyel érkeztem, ő pedig öt perc alatt bebizonyította, hogy semmit nem tudok, nem hogy országúton, autók és emberek között, de egy sz..os kis rutinpályán, narancssárga bóják között sem. Nem szégyellem bevallani, ez a lecke nagyon jót tett nekem.

Nem szabad lebecsülni az utat, a motort és a többi közlekedőt sem! S nem szégyen 8-10 vagy több év autózás, motorozás után sem tanulni a profiktól.

Bár igaz, ami igaz, azért csak vannak sikerélményei is az embernek. Egyszer meghívást kaptunk az alsóörsi Harley-Davidson motoros találkozó sajtótájékoztatójára – ahová én – persze – Ducati-pólóban érkeztem… A szlalomversenyt – azt természetesen Harleyval kellett teljesíteni – megnyertem, pedig a mezőnyben egy nagyon komoly vezetéstechnikai kiképzésen átesett motoros mentőorvos is volt. Erre nagyon büszke vagyok, de itt is inkább azt akarom hangsúlyozni, hogy rendkívül hasznosnak és támogatandónak tartom a motoros mentők tevékenységét, amivel sok életet lehet megmenteni. De inkább figyeljünk egymásra nagyon az úton, hogy nekik is minél kevesebb dolguk legyen velünk!