Túlélni a telet: debreceni hajléktalanok hétköznapjai – fotókkal

---

Debrecen – Nem könnyű az utcán élni, éhezni, fázni. Van, aki romos házakban húzza meg magát, mások kivonulnak az erdőbe, és sátorban próbálják meg átvészelni. Kint jártunk a terepen a krízisautóval, a ReFoMix Nonprofit Közhasznú Kft. munkatársaival.

---

Borús január végi napon érkezünk a Dobozi utcai Szociális és Egészségügyi Központba. A lakótelep falain visszhangzik a város zaja: a madárcsicsergéssel, mentőszirénával keveredő nyüzsgés. A bejáratnál lévő alumínium italdoboz visszaváltó automata monoton, kattogó hangjától a nappali melegedőbe jutunk, ami éjjeli menedékhelyként és utcai szolgálatként is funkcionál. A téli krízisidőszakban (november 1. és április 30. között) még többen térnek be ide melegedni, teát inni, zsömlét enni és beszélgetni – most is élénk duruzsolás hallatszik. A létesítmény a nap 24 órájában nyitva áll a rászorulók részére.

A rossz idő, a havas eső és a latyak nem számít, pont ebben az időszakban van a legnagyobb támogatásra szükségük az utcán élőknek. Így megyünk terepre a ReFoMix Nonprofit Közhasznú Kft. két munkatársával: Vanyó Anikóval és Hosszú Zoltánnal. Szenvedély, elhivatottság, empátia – talán ezekkel a szavakkal jellemezhetőek leginkább, s talán az sem túlzás, ha azt mondjuk róluk: hétköznapi hősök, akik valamiféle erős, belső késztetés szerint cselekszenek, s önzetlenül segítenek embertársaikon.

A krízisautóval indulunk útra. „Ezzel szállunk ki megyei szinten a különböző hívásokra. Bármikor csöröghet a telefon, és ha menni kell, akkor menni kell. Ebben a munkában nem tudjuk kiszámítani, hogy pontosan mi történik másnap. Ez állandó készenléti ügyeletet jelent” – meséli Anikó.

A krízisjárgánnyal az erdőbe is be lehet menni – ilyen terepre lett kialakítva, és bejárási engedélyük is van, hiszen néhány ott élőt rendkívül nehéz megközelíteni. Napközben meleg teát és szendvicset visznek a rászorulóknak: az erdőbe, romos házakba és terekre. Két műszakban, hetente felváltva dolgoznak.

„A terepbejáráson kívül a lakosság vagy a rendőrség jelenti be, hogy valahol rossz állapotban találnak egy személyt, például megoldatlan a fűtés nála. Mi kimegyünk a helyszínre, és megnézzük, mit tehetünk: kell-e mentőt hívni, behozhatjuk-e az éjjeli menedékhelyre. Van, amikor visszautasítják a segítséget, ebben az esetben élelmet és innivalót, meleg takarót hagyunk ott, és másnap újból visszamegyünk”– folytatja Zoltán, aki már 18 éve van a cégnél. Korábban hivatásos katona volt és a rendőrségen dolgozott, de megszakította a hivatását, és civil foglalkozás után nézett. „Itt egyik nap sem ugyanolyan, mint a másik. Nagyon jó a csapat – ez is hozzájárul ahhoz, hogy valaki el tudja viselni azt a nagy nyomást, ami a mindennapokban nehezedik rá. Találkozunk olyan esetekkel, hogy valaki kukacos, fagyási sérülése van, rühes vagy tetves. Ehhez nagy lelkierő kell… amikor olyan embert szállítunk a krízisautóban, aki már több hónapja nem fürdött, vagy fekélyes a lába. Ezért fontos kikapcsolódni és feltöltődni!”

Anikó mindig is szociális területen dolgozott, most nyáron lesz öt éve, hogy tagja a csapatnak. Korábban foglalkozott gyerekekkel, idősek otthonában, és több területen kipróbálta magát a szervezeten belül is. Úgy véli, hogy egyénfüggő, hogy ki mennyire tudja kezelni a civil életében ez a hivatását. Hazaviszi-e az átélt dolgokat? Vagy el tud vonatkoztatni? Mennyire tud regenerálódni az illető? „A csapat nagyon jó! Ez ad erőt. Nekünk segíteni kell, igazi meló, amit el kell végeznünk, magunkban is.” Fontos azt is belátni, hogy az egész világot nem tudják megváltani, csak a rájuk eső részét. „Nem tudsz annyit a nyakadba venni, hogy a végén megroppanj!” – mondják.

Első utunk Ferenc és Éva sátrához vezet. Több mint tíz éve élettársak, és az erdőben élnek. Nagyon kulturáltan van kialakítva a sátruk: még világítás is van benne, autó akkumulátorról, 12 voltos égővel megy. A sátoron kívül egy főzőhelyet is kialakítottak, de a nappali melegedőre is bejárnak. „Már harmadik napja dolgoznak!” – újságolja Anikó. „A Baptista Szeretetszolgálatnál mindenesek. Albérletbe szeretnének menni… Ez hatalmas siker, mert aki bekerül a rendszerbe – és minél tovább van benne –, annak nagyon nehéz visszakerülnie a társadalomba. Azért küzdünk, hogy senki ne mélyüljön bele a hajléktalan létbe, mert kevés az esély az integrációra!”

Éva és Ferenc látogatásunk alkalmával nincsenek „otthon”, mert dolgoznak, de Anikó és Zoltán beteszik a sátorba az élelmet és az innivalót. „Vigyázz, a cica bent van!” – figyelmezteti Anikó Zoltánt.

Következő utunk a 65 esztendős Imréhez vezet, ő a legidősebb utcán élő. Gallyakból és faágakból kerítést is készített a sátra körül. „A múltkor, háromlépésnyire egy nagy kan vaddisznó állt itt, ni – mutat a kerítés oldalára. Nagyon megijesztett, át is törte a kerítés oldalát” – meséli lelkesen. Imre imád sakkozni és olvasni – a Bike Maffiának köszönhetően most már saját sakk-készlete is van, nem kell többet kölcsön kérnie. Néha pénzben játszanak, és a múltkor annyit nyert, hogy cipőt vásárolhatott magának! Megígéri Anikónak, hogy ez az utolsó erdőben töltött tele, jövőre beköltözik az átmenetibe… „14 esztendeje élek az erdőben, most már elég lesz!”

Átadjuk az élelmiszercsomagot és a meleg teát, majd megyünk is tovább. A krízisautó műszerfalán – micsoda kontraszt! – egy hawaii táncosnő bábu áll, s tekergeti csípőjét az út ütemére. „Mosolyt csal a mindennapjainkba” – nevet Anikó.

A következő helyszín a belváros egyik romos, elhagyott épülete. Itt húzódik meg Vilma. Vilma élettársa 5 éve halt meg. A szabad ég alatt szeretett aludni, de mindig adott magára. Rendszeresen járt fürdeni és tisztálkodni, szerette lakkozni a körmét, de mindez a múlté. Társ nélkül van. A gyűjtési szenvedélye pedig elhatalmasodott rajta az utóbbi években: zsákszámra gyűjti és halmozza fel a kacatokat.

Az „utcásoknak” most nagy örömük van, meséli Anikó. Hatalmas siker, ha valaki albérletbe vagy hajléktalan-ellátó intézménybe megy. Gábor – aki már évek óta az erdőben lakott – a Derék utcára került! „Nem az a típus, aki együttműködő. Ez hosszú évek munkája. Valaki nagyon elzárkózó és felépít maga köré egy falat, de ez a történet is azt bizonyítja, hogy bizonyos esetekben leomolhat az a fal! Ezért kell menni és csinálni! Ha kitartóak vagyunk, az egy idő után megtérül.”

Anikó és Zoltán visszaszállnak a krízisautóba, vár még rájuk néhány látogatás és nem kevés adminisztrációs feladat.

Debrecenben körülbelül 600 hajléktalan van. Vannak, akik kikerülnek a rendszerből, vannak, akik bekerülnek, állandó a körforgás, és a számok is folyamatosan változnak. Különböző sorsok, élettörténetek, és személyiségek…

Anikó és Zoltán – és még sokan a ReFoMix-nál és más civil szervezeteknél – szélmalomharcot vívva segítik a hajléktalan-probléma kezelését nap mint nap. A megelőzés, az ésszerű törvénykezés segítheti a prevenciót, de addig is, ők mindent megtesznek: megmentik a világ rájuk eső részét.

Néhány hasznos információ:

Szociális és Egészségügyi Központ (Éjjeli Menedékhely, Nappali Melegedő, Utcai Szolgálat)

4029 Debrecen, Dobozi u. 2/d.

Telefon: (52) 414-230

Telefon/fax: (52) 415-152

nappali@refomix.hu