Vadászok „taposták ki” a debreceni és a nagybányai festők útját

---

Debrecen – A Zrínyi-vadásztársaság és a Potyók-festőiskola kezdte kitaposni az utat Debrecen és Nagybánya között. Civilek: nem kilincselnek, hanem teszik a dolgukat.

---

Nagy dolgok születhetnek abból, ha civilek összefognak – ez derül ki abból a történetből, melynek hősei vadászok és festők. Történt pár hónapja, hogy a debreceni Zrínyi Miklós Vadásztársaság kapcsolatba került a nagybányai vadászokkal. Mivel céljaik hasonlóak – a vadászat mellett részt venni az erdő-, illetve vadgazdálkodásban és a természeti értékek védelmében –, természetes volt, hogy a nagybányai vadásztársaság vezetőségét meghívták a debreceniek az itteni vadászbálra télen, majd a nyár végén Hortobágyon tartott rendezvényükre is. Ezeken a programokon részt vett Nagybányáról Gönczi István egyetemi professzor, Chis Petrică – azaz Kis Péter –, aki egy hajdani román betyár unokája, és Kálmán Béla, akik a civil életben is jó barátok több mint 35 éve. Mindkét vadász nagy művészetpártoló – ami nem csoda, hiszen Nagybánya száz esztendeje a festők városa, művészeti iskolája, illetve annak stílusa közismert. Ezen a mecénási vonalon rokonra leltek Both Tibor, a Zrínyi vadásztársaság vezetőségi tagjának személyében, aki idén már második ízben támogatta a Munkácsy-alapítvány elnökeként is ismert Potyók Tamás nevével fémjelzett festőiskola művésztáborát. Tanyáján elszállásolta és vendégül látta az alkotókat, s egyben idilli környezetet is biztosított számukra a munkához. Kézenfekvőnek tűnt a gondolat, mi lenne, ha nem csak az erdélyi és a magyar vadászok, hanem a debreceni és nagybányai festők között is kialakulhatna valami.

Nem kezdtek el támogatásért rohangálni, meg kilincselni a hivataloknál, hanem maguk vették kezükbe az ügyet. A személyes, majd telefonos megbeszélések pedig azzal folytatódtak, hogy a nagybányaiak meghívták Both Tibort és Potyók Tamást, látogassanak el hozzájuk, ismerkedjenek meg az ottani művésztelep vezetőségével, nagybányai alkotókkal, a helyi  kulturális és gazdasági élet néhány személyiségével. Mint Potyók Tamás elmondta, előzetesen kikérte Somogyi Béla kulturális alpolgármester véleményét, aki látott fantáziát az ügyben. „Korábban Balatonfüreddel és Kecskeméttel is nagyon jó kapcsolata alakult ki Debrecennek. A kultúra erős kapocs, szimpatikus közös nevező szerintem: s annak a városnak, ahol annyi galéria van, mint nálunk, vagy olyan kiállítóhely, mint a Modem, logikus lehet a festőiskolájáról híres Nagybányával kapcsolatba kerülni” – vélekedett Potyók.

Hasonlóan látja Both Tibor is: „Mi úgy gondoljuk, akár a kecskemétihez hasonló fordulatot vehet idővel a bányaiakkal való találkozás, aminek szerintem az adja az igazi értékét, hogy valóban alulról jövő kezdeményezés. Nincs benne üzlet, ez nem erről szól: ez egyszerűen csak jó szándékú emberek találkozása, akik ugyanolyan elvek mentén élik az életüket az országhatár egyik és másik oldalán, egymástól 175 kilométerre.” Ezt támasztja alá az is, hogy az ügy mellé jó szívvel felsorakoztak többen is: a debreceni „küldöttség” útját néhány üveg ajándékba szánt bor formájában Horváth Lajos (Borduvar) is támogatta, illetve Szakál János (Sz-Varians), aki egyedi tasakokat készített ezekhez a palackokhoz a debreceni Potyók-festőiskolát szimbolizálós festménnyel.

Nagybánya igazi európai város képét mutatta október első hétvégéjén. A nap ragyogott, a teraszok tele voltak üldögélő emberekkel, s kiderült, hogy ott még a virágárus lány is szeret rajzolni. A helyzet persze valójában nem ennyire rózsás az erdélyi városban sem, ez is kiderült hamarosan. Mint Gönczi István, a nagybányai egyetem professzora – aki oroszlánrészt vállalt a szervezésből – elmondta: az utóbbi években a város gazdaságát számos súlyos csapás érte. „Megszűntek a bányák és a hozzájuk kapcsolódó gépipar, de a textilipar, a kerámiagyártás, a tejipar és a konzervgyár is. 70-80 ezer ember veszítette el a munkáját ezen a 150 ezres településen.”

Ehhez képest a hangulat kifejezetten derűsnek látszik a városban: amiben némi szerepe talán a természeti környezetnek is lehet. Itt nincsenek égbe nyúló szirtek, de a horizonton derengő hegyek látványa jó hatással van az emberre. Nagybánya bányászváros volt, ahol az 1800-as évek végén még csak 8-10 ezer fő élt. Egy évszázad alatt a lakosság tizenötszörösére nőtt, ugyanakkor a magyarság létszáma arányaiban összezsugorodott, ma már csupán alig tízezren vannak. Ám itt nem annyira jellemzőek a nemzetiségiek közötti ellentétek, teljesen természetes, mondják, hogy románok és magyarok jó barátságban vannak egymással. Még az ételeik és italaik is hasonlóak: hagyományosan ugyanúgy szalonna, sonka, kolbász, hagyma, pálinka és bor kerül az asztalra. A híres csorba-levest is egyaránt kedvelik románok és magyarok. Ez a húsos, ugyanakkor enyhén savanykás ízű étel valójában Erdély egyik legismertebb étele a puliszka mellett: szinte minden családnak és étteremnek van saját receptje, amire kifejezetten büszkék.

A nagybányai művésztelepet 1896-ban Hollósy Simon, Réti István, Ferenczy Károly, Thorma János, Iványi-Grünwald Béla alapították, akik tulajdonképpen a modern magyar festészetet elindító mozgalom „atyjai” voltak. Az akkori városvezetés nagyvonalúan területet biztosított a festőknek, óriási parkot bocsátott a rendelkezésükre. (Néhány „égigérő” fa még ma is ott magasodik a területen.) Itt három épületet húztak fel a művésztelep céljaira, valamint impozáns kiállítóteret építettek és műteremlakásokat. Hihetetlen módon mindkét világháborút átvészelte a nagybányai iskola, túlélte a kommunista diktatúrát és a Romániában sem éppen viharok nélkül végbemenő rendszerváltást is. „Itt a legszebb az ég színe” – állította Szántó András festő, aki 68 évét meghazudtoló lazasággal kalauzolta a debreceni vendégeket az óriási parkban, mely valóban ihletett környezetnek tűnik az alkotók számára.

Nemrég új, fiatal vezető került a telep élére Laura Ghinea személyében. Ténykedését azzal kezdte, hogy új bejáratot építtetett, ami ugyan nem tetszik mindenkinek, mivel afféle „betonbunkerre” emlékeztet, ugyanakkor markánsan szimbolizálja, milyen munka folyik a kerítés mögött. Laura örömmel üdvözölte annak a lehetőségét, hogy debreceni és bányai alkotók közös kiállításában, illetve alkotótáborában gondolkodjanak. Ebben partnernek mutatkozott Nicu Suciu, a nagybányai festők előző elnöke is, aki a felsőoktatási kapcsolatok lehetőségét is szóba hozta.

Egy tárlatot a nagybányai festőiskola múltjának bemutatása is megérne, tanulságos lenne akár a debrecenieknek is – vetette fel Muszka Mihály, azaz Mihai Musca, a magyarul is kitűnően beszélő román művészettörténész, a nagybányai múzeum munkatársa. Tárlatvezetése során elmagyarázta, hogy a bányai festőiskolát elsősorban tájképek és csendéletek jellemzik. Természetesen mindig változik a kép: ez kiderült abból is, amikor egy még készülő kiállítás világába pillanthattak be a debreceni vendégek. Dorel Topan izgalmas festményeinek is csak egy része kerül az itteni közönség elé, hiszen mint elárulta, jelen pillanatban két tárlata is látogatható Bukarestben. A szerény, csendes alkotó arról viszont hallgatott, s csak egy korábbi meghívójáról derült ki, hogy tavaly a lengyelországi biennálé első díját nyerte el. Számára sem csengett ismeretlenül Debrecen, vagy éppen a Modem neve. (Több olyan festővel találkoztak Nagybányán a debreceniek, akik már jártak a cívisvárosban – például a Leonardo-tárlaton.)

Gönczi István – aki egyébként egy helyi gazdasági hetilap publicistája is – arra a kérdésre, miért fontos a festőiskola nekik, bányaiaknak, miért ügy, azt mondta: „nekünk ez van, olyan ez számunkra, mint a szentendreieknek a művésztelep. Egy nagy lehetőség arra, hogy megmutassuk Nagybányát a világnak.” Nincs ezzel másképpen Debrecen sem – véli Potyók Tamás és Both Tibor, akik bíznak benne, hogy ez a 175 kilométer, ami az erdélyi, meg az alföldi város között van, ez nem távolság, és a művészet által még közelebb kerülhet egymáshoz ez a két település.