Véres csaták, politikai manőverek: tanulmánykötet jelent meg Debrecenről

---

Debrecen – Vaskos, szép kiállítású kötet jelent meg a tavalyi jubileumi konferencia folytatásaként a 650 éves város múltjáról. A tanulmányok által húzott ív évszázadokat érint, hiszen Debrecen nevét elsőként a Váradi Jegyzőkönyv örökített meg 1235-ben.

---

Tavaly május végén kétnapos konferenciát szervezett a város, ezzel is tisztelegve az 1361-ben Nagy Lajos királytól elnyert mezővárosi rang elnyerésének jubileuma előtt. A konferencia ötlete a Történelmi Intézet oktatóitól ered, ám az előadók között nem csupán itteni tudósok szerepeltek, hanem az ország több részéből érkezett szakemberek is.

A sikeres tudományos tanácskozás folytatása ez a kötet, melyet idén április elején mutattak be hivatalosan. Az előszót Kósa Lajos polgármester írta, aki ebben hangsúlyozta, hogy Debrecen története az emberekről szól: „prédikátorokról, professzorokról, művésszé, tudóssá lett hajdani kollégiumi kisdiákokról, főbírákról, követekről, hivatalnokokról, katonákról, hajdúkról, gazdákról...”. Valóban nem is szólhatna másról e város története, mint az itt élőkről és az itt élőket jellemző gondolkodásmódról, mely átívelt évszázadokat, s tartósabbnak bizonyult, mint a kő – hiszen alapvetően az sem volt jellemző igazán ezen a vidéken, ebben a városban, melyet ellenség és tűzvész is sűrűn fenyegetett.

A kötetben izgalmas történelmi időszakok kelnek életre. Az első két tanulmány a kiváltságlevelet és a városi kiváltságokat vizsgálja meg. Előbbit Nagy Lajos Nagyváradon állította ki, mint Solymosi László írja Debrecen 1361. évi kiváltságlevele című munkájában. Ez nem a tartalmának megfelelő, hanem egyszerű pátens formájában született meg, „hátoldalán a trónoló uralkodót ábrázoló nagyobb királyi pecséttel megerősítve”. A szokásokhoz híven két hónappal később Debrecen földesura, a néhai Debreceni Dósa nádor unokája, Jakab fia István ezt az oklevelet bemutatta a királynak, s kérte, erősítse meg királyi privilégiumokkal is. Mint a tanulmány írja, a kiváltságlevélből az is kiderül, Debrecen mivel érdemelte ki ezt: egyrészt, mert I. Károlyért a debreceniek vérüket áldozták – s itt nem nehéz a 44 évvel korábbi csatára gondolni, mely valahol a mai Tócóskert területén zajlott –, valamint azért, mert a város szolgálatokat tett Lajosnak is – például alkalmanként vendégül látta az Erdélybe utazó királyt. Szende Katalin A magyar városok kiváltságolásának kezdeteitől ír: rávilágítva ezzel a hazai városfejlődésre és a korabeli királyi kormányzati politikát is új megvilágításba helyezve.

Zsoldos Attila írása (Debrecen mint igazgatási központ a 14. század elején) időben kicsit visszalép, a Dózsa és a Borsák közötti konfliktust vizsgálja, valamint azt, hogy a királyért harcoló Dózsa, aki idővel nádori rangot kapott (és ispánja volt többek között Szabolcs, Szatmár és Bihar megyéknek is!), a „legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta arra, hogy elszakadjék birtokai központjától, Debrecentől”. Ezt a szálat viszi tovább Bárány Attila (Debreceni Dózsa küzdelme a bihari oligarchákkal), kibontva, miért alakult ki személyes ellentét köztük, s Dózsa mi miatt lett végérvényesen az uralkodó elszánt híve. Az írás bőségesen kifejti a részleteket, érzékletesen bemutatva a földesúri küzdelmeket.

Orosz István (Debrecen útja a mezővárostól a szabad királyi városig) azt vizsgálja, mi a különbség az 1848 előtti Magyarországon megkülönböztetett szabad királyi illetve a mezőváros között. Utóbbiak lakói jogilag földesúri alattvalók maradtak, miközben olyan jogokkal rendelkeztek, melyek mégis a jobbágyok felé emelték őket. Országos vásár- és piactartási jog, kedvezőbb adózás és bizonyos fokú önigazgatás, azaz autonómia illette meg őket. Zsigmond király 1405-ös kiváltságlevelének köszönhetően Debrecen szabadon választhatott bírót (nem volt beleszólása földesúrnak ebbe), valamint élhetett a budai joggal, azaz a szabad királyi városokhoz hasonlóan fallal körülvett, „kulcsos” város lehetett. Bár „Zsigmond hamarosan elajándékozta Debrecent s ezzel a felemelkedés útját is elzárta”, a település helyzete még így is kedvező volt. Még az örökös röghöz kötöttség időszakában is szabadon költözhettek az itt élők, illetve fogadhattak be jobbágyokat. Meglepő lehet az is, hogy bár a Werbőczy Hármaskönyvében foglaltak szerint a jobbágyoknak nem lehetett földtulajdona, Debrecen viszont „tulajdonjoggal birtokolt földeket”.

Weisz Boglárka (Debrecen kereskedelmi életének jogi háttere a középkorban) felidézi a szakirodalomban elterjedt nézetet, miszerint  „Mátyás 1477-ben Nagyvárad árumegállító jogát Debrecennek engedte át”. Az árumegállító jog lehetővé tette, hogy az adott település a területén áthaladó kereskedőt megállítsa, és portékái áruba bocsátására kényszerítse. A kereskedelem mellett a só is meghatározó volt a fejlődés szempontjából (Draskóczy István: Sókamara és város-vidék kapcsolata Debrecenben az 1430-es években). A só a 14. század elejétől 1521-ig királyi monopólium volt, és a kamarai ár a bányáknál 100 kockánként tett ki 100 dénárt – m minél távolabb feküdt egy helység a bányáktól, ott annál magasabb lett ez az ár. Mint a tanulmányban olvashatjuk: a városi sóhivatalt 1413 és 1423 között Zeleméri nevű kamarás irányította. S míg a hazai városok szűkebb piackörzete 16-17 kilométeres volt, addig Debrecen piackörzete hatósugarának a szélét 200-350 kilométerre volt tehető.

A Dózsa-parasztháborúk után sok minden átalakult az akkori Magyarországon. Az oszmán hódítók szorongatta és belső viszályok a politikát kényszerpályára terelték, a gazdaságot megroppantották bő emberöltő alatt – írja Bessenyei József (Debrecen 16. századi szerepe a távolsági kereskedelemben). Debrecen helyzetében is szinte minden átalakult. Földrajzi fekvése továbbra is meghatározó volt, nem véletlen, hogy vonzónak érezte Török Bálint is, aki 1536-ban 16 ezer forintért kapta meg. A debreceniek vámmentesen kereskedhettek, szabadon szállíthattak sót, ám a Portának is be kellett hódolniuk 1555-ben.

A háborús időkben tovább bonyolította az ország helyzetét a reformáció térnyerése. Jaczkó Sándor (Debrecen középkori egyházi állapota és vallási élete) az előzményeket, a 14. és 16. század közepe közötti időszakot vizsgálja. Blazovich László (Bevándorlók Debrecenbe a 16. század második felében) tanulmányából pedig képet kapunk a város és a környékbeli települések közötti kapcsolatról, az emberi viszonyokról (lótolvajlás, csetepaték), de arról is, milyen volt Várad, a püspökváros és Debrecen viszonya ebben az időszakban, milyen ügyekben kerülhettek kapcsolatba.

Debreceni cívisek nemeslevelei címen jegyzi írását a kötetben Szálkai Tamás. Ebben rávilágít arra is többek között, miért igyekeztek a debreceni városi polgárok nemeslevelet szerezni, illetve milyen előnyökkel járt ez számukra.

Papp Klára munkája, A szabad királyi városi oklevéltől az országgyűlési becikkelyezésig című tanulmány zárja a kötetet. A 16-17. századi város a maga számára a legkedvezőbben próbálta kihasználni a három hatalom közötti helyzetét, ugyanakkor Debrecen vezetőinek külpolitikusként is kellett gondolkodniuk, mivel pozíciójuk bármikor rosszabbra fordulhatott. Reális veszélye volt annak például, hogy az 1600-as évek végén akár ismét egy világi birtokos szerezze meg. Ám a debreceniek minden követ megmozgattak, s az 1693-ban Bécsben, I. Lipót által kiállított oklevelével elnyerték a szabad királyi város címet. Papp Klára írásából kiderül, hogyan élte meg Debrecen ezt követően nem sokkal a Rákóczi-szabadságharcot, s mit köszönhetnek a kései utódok az olyan formátumú embereknek, mint Dobozi főbíró vagy Komáromi Csipkés György alispán. Debrecen a növekedés útjára lépett, ami eltartott egészen a 18. század végéig. Akkor azonban a dinamikusan fejlődő Pest mögé szorult, s már csak a második legnépesebb magyar város lett.

Debrecen 650 éves város – Várostörténeti tanulmányok. Szerkesztői Bárány Attila, Papp Klára és Szálkai Tamás, a Debreceni Egyetem oktatói. A kötet szerzői: Solymosi László, Szende Katalin, Zsoldos Attila, Bárány Attila, Orosz István, Weisz Boglárka, Draskóczy István, Gulyás László Szabolcs, Fedeles Tamás, Tringli István, Bessenyei József, Jaczkó Sándor, Blazovich Sándor, Szálkai Tamás és Papp Klára.)

Bőséges szakirodalmi jegyzék, gazdag melléklet (térképek, képanyag) színesíti ezt a kötetet, és teszi akár az érdeklődő, a város múltjára, történelmére kíváncsi laikus számára is vonzóvá.