Zombi-módi: nyomulunk országúton, bankban, megállóban

---

Debrecen – Nyomjuk a gázt, egymás nyakába lihegünk a bankban és a postán, a leszállni készülőket meg sorfallal akadályozzuk, mert mi szeretnénk elsőként fellépni a buszra. A magyarázat ott van a hús, a banán és az NDK turmixgép környékén.

---

Mindenki siet valahova, de nem mindig van értelme a rohanásnak. Csak éppen megszoktuk, hogy mindig úgy nyomjuk a gázt, mintha az életünk múlna rajta. Tulajdonképpen valóban erről van szó: tényleg az életünk múlhat ezen az eszeveszett nagy rohanáson, csak éppen ellenkezőleg. A túlhajtott szervezet hamarabb feladja, könnyebben elemeire hullik. A fokozott tempó következtében a körülöttünk lévő világ képe is elmosódik: kivehetetlenné, olykor láthatatlanná válnak a részletek.

Tipikus és konkrétan száguldós, pedálnyomogatós példa, amikor a Debrecen környéki területekről jönnek reggelente dolgozni az emberek. Ebes, Mikepércs, Sámsonkert, Bocskaikert, Józsa, Ondód nincsenek messze a cívisvárostól. Hogy 8 vagy 9, 10 vagy 12 kilométerről beszélünk, gyakorlatilag nem számít. Az út meg a forgalom viszont igen. A záróvonalak, a lassító táblák, a buszok és kamionok szintén. Bármelyik irányból közelítjük Debrecent, azt tapasztaljuk, hogy mindig akad egy-két-három eszeveszett tempóban száguldó. Nyomják a gázt, ott lihegnek az előttük haladó hátsójában. Jó esetben villog az indexük is, mikor előzésbe kezdenek, függetlenül attól, hogy kanyarban vagyunk, hogy folyamatos fehér csík tiltja ezt a manővert, vagy éppen szemben, a saját sávjában teljesen szabályosan közeledik valaki. Amikor betolják magukat elénk, fellélegezhetünk, mert a közlekedés társasjáték, és ritkán koccan csak egy ember: ha valaki frontálisan ütközik mondjuk, biztosan magával ránt még néhány kollégát a roncsok közé. Egyébként rendre azt lehet tapaszni, hogy ekkora távon semmi értelme a gyorsításokkal és fékezésekkel tarkított előzgetésnek: az első lámpánál szinte mindig találkozunk.

Másféle rohanás, kapkodás, nyomulás, taposás az, amivel például bankokban, postákon, hivatalokban, patikákban találkozunk nap mint nap. Van, ahol csík is jelzi, meg információs tábla is, hol a határ, hol várjunk, míg az előttünk lévő végez. Gyakran azonban a festett vonal is kevés – a normál, köznapi viselkedéskultúrát meg eleve hagyjuk, az a legkevesebb. Különben nem rossz az, ha valaki a nyakunkba liheg, csak nem hivatalban, s nem bankban. Itt sérti intim szféránkat a túl közel nyomuló másik ember. Akire egyébként nem tartozik a mi dolgunk. Magánügy, mennyi pénz van a számlánkon, hogy ajánlottan akarunk-e levelet feladni, hogy aranyér elleni kenőcsöt szeretnénk kiíratni vagy dilibogyót, esetleg gumióvszert kívánunk venni. (Tudják, több tucatot, málnaízű változatban, gigaméretben, átlagon felüli szakítószilárdsággal...) A nyomulóknak nyilván csak szolidan tekervényes az agyuk, hiszen a józan parasztész alapján ki lehet kalkulálni: előbb-utóbb előző lesz a következőből is. Lehet, hogy most még ő kagylózik, míg mi intézkedünk, hamarosan azonban őt fogja hallgatni valaki más. Egyébként régi szabály, hogy nem végez hamarabb attól senki, mert a másik sarkát tapossa. A Hatvan utcai postahivatalban korrekt módon megoldották ezt a kérdést. Nincsenek sorok, csak sorszámok és várakozók. Az ügyfél akkor megy konkrét ablakhoz, amikor felvillan belépéskor tépett száma egy kijelzőn.

Van, amikor nem hátulról, hanem szemből érkezik a támadás. Ezt a tömegközlekedés kies viszonylatai között lehet átélni. Bár felszállni csak az első ajtón lehetne, egy-egy zsúfoltabb megállóban – a Kossuth utcán vagy a Nagyállomás környékén – ez kivitelezhetetlen. Az ugyanis abszurd elvárás lenne a vezetővel szemben, hogy addig soha ne nyissa ki a hátsó ajtókat, míg elől fel nem szállt minden utas. Aki azt gondolja, hogy mégis lehetséges, az nem ült még buszon vagy villamoson soha. Tehát: a megállóban várakozik vagy tíz-húsz-harminc utas. Begurul a jármű. A vezető tesz egy kísérletet arra, hogy csak az első ajtót nyissa ki, de mivel többen akár fel sem férnének, nyílnak a hátsók is, hogy le tudjanak szállni azok, akik csak eddig jöttek. S akik próbálkoznak a leszállással, de nincsenek egyszerű helyzetben, ugyanis a felszállók tömege már az ajtók elé sorakozott. Mint utazásra éhes zombik sorfala, akiket odaragasztottak a járdához, állnak mereven és néznek maguk elé, mikor léphetnek fel már végre. Mehetnének, ha lenne hely fent, és nem akadályoznák meg őket a felszállásban a leszállásra készülők. Végül némi tolakodást, dulakodást követően csak megindul a helycsere.

Lehetne előhúzgálni a magyarázatokat, miért vagyunk ilyenek. Az egyik logikus, a másik egyszerű. Az előbbi szerint ennek a fajta rohanós-nyomulós-tolakodós tempónak a gyökerei abban a nem is olyan túl régi időszakban keresendők, amikor egy boltban hol volt valami, hol nem. Persze, hogy taposták egymást a népek, ha jött végre valami az üzletbe. A hatvanas évek végén akkor indult a roham, ha a henteshez hús érkezett, a hetvenes évtizedben a narancs meg a banán váltotta ki a hisztériát, később a színestévé meg az NDK turmixgép... Hogyne tipornánk egymást, hogy sorra kerüljünk, amikor generációk nőttek fel úgy, hogy éveket kellett várni – lakásra, kocsira, útlevélre várni. Most minden van, vagy szinte minden. Csak éppen még nem szoktunk hozzá.

Másrészt az is lehet, hogy minden különösebb ok nélkül ilyenek vagyunk. Csak úgy.