Az a csodás 66-os – 10. rész – a „pihentagyúak” városa?

---

Seligman, Arizona (USA) – „Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.” Bástya elvtárs szavai csengenek fülünkben Bacsó Péter méltán elhíresült filmjéből, a Tanúból, amikor Seligman határába érünk. Az arizónai kisváros tábláján ugyanis „A Történelmi 66-os út szülőhelye” felirat díszeleg. Az biztos, Seligman megadja a módját…

---

Álmos kisváros, alig 510 lakossal, mégis az egyik legfelkapottabb turistaközpont a 66-os út rajongói számára. Nevét egy Jesse Seligman nevű bankár után kapta, aki az Atlantic-Pacific vasútvonal építését finanszírozta a régióban. Szegény pénzember nem is sejthette, hogy utódai a 21-ik században gyakorlatilag egy utcai múzeumot rendeznek be városából. Márpedig Seligmanre ma ez a legtalálóbb hasonlat.

A 40-es államközi autópályáról lejövet fogadja a látogatót a tábla, melyen félreérthetetlenül közlik: eddig és ezután is lesznek hűséges emlékhelyei az „Anyaútnak”, de ez a város nem más, mint maga a „szülőhely”. Nem vitathatjuk ennek valóság- és igazságtartalmát, de a városközpontban azt állapíthatjuk meg, hogy ez a hely sokkal inkább megérdemelné „a 66-os leghibbantabb helye” jelzőt. Maradjunk azonban a város szélén, ahol a Stagecoach 66 Motel várja a fáradt turistákat. A névadóhoz hűen vár ránk egy ló nélküli szekér és egy piros, „korabeli” Chevy teherautó. Feltűnőbb azonban az amerikai mellé felhúzott norvég zászló. „Vajon ez mit keres itt?” – gondoljuk, de rögvest megkapjuk a választ a recepción: norvég tulajdonosa van a motelnek. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen már Holbrookban hallottuk, hogy rengeteg skandináv turista felkapott célpontja a történelmi út. Nem csoda hát, ha van köztük olyan, aki „bevásárol” a 66-os mentén. Kedvencünk az „Elvis is in the House!” címet viselő falfestmény, melyen a „király” Marilyn Monroe társaságában invitál bennünket megszállni.

Tudjuk, sokan látni vélik még ma is Elvist, mi inkább hiszünk benne, hogy emlékénél több nem maradt generációnkra. Marilyn sem él már, de valahogy ő több falfestő „művészt” ihletett meg Seligmanben. Az Aztec Motel falán ismét látjuk őt az egyik falon. De nem csak őt: gyakorlatilag az egész motel egy nagy festménykiállítás: Chicagótól Santa Monicáig, azaz az út teljes hosszát ígérik a művek. „The Road of art and FREEDOM”, azaz a „Művészet és SZABADSÁG útja” – fogalmazta meg az egyik festő, higgyünk hát neki. Kedvencünk a Szelíd motorosok című film két sztárja, Peter Fonda és Denis Hopper, akik Harley Davidsonjuk nyergéből mosolyognak ránk. Körbefotózzuk a motelt, majd megtudakoljuk a recepciós nénitől, kik és mikor festették emlékhellyé az Aztec Motelt. „Az elmúlt három-négy év termése ez, jöttek a művészek és festettek.” Persze, gondoljuk, végül is ilyen egyszerű ez.

Az igazi döbbenet a városka központjában ér bennünket, amikor a Delgadillo’s Snow Cap elnevezésű kerthez érünk. Juan Delgadillo építette ezt még 1953-ban, és telepakolta giccses hülyeségekkel. Vasárnap koraeste van, a bolt rég bezárt, de a kerthelységbe besétálhatunk. Először egy napszemüveges műanyag mókus „figyel”, majd szembe találjuk magunkat a Verdák című csodálatos animációs filmből megismert „szemes” autók életnagyságú eredeti változataival. De van itt feldíszített karácsonyfa, mint ahogy műanyag fej egy vécécsészében, művirág egy másikban. Szemlátomást a jó Juan mindent összeszedett a „kiárusítjuk a 66-os kellékeit” vásáron, amit csak ott valaha kínáltak. Ő maga 2004-ben, 88 éves korában elhunyt, de élete nagy műve turisták tízezreit vonzza a városba. Mert hogy is hirdeti magát a táblán? – „Elnézést, nyitva tartunk”. Mint ahogy az étlapon kínálja a Hamburgert ham (sonka, magyarul) nélkül.

A következő cél a Rusty Bolt. Gyanakodtunk, hogy van-e köze a névnek a magyarokhoz, de nincs, „Rozsdás csavar” az épület angol nevének magyar fordítása. Nos, ha Juan Delgadillo kertjében elcsodálkoztunk a „felhozatalon”, itt elhűlhetünk: a ház teteje tele van életnagyságú figurákkal, vicces testhelyzetekben. A halál is járhatott képzeletben errefelé, legalábbis Billy Pretzel sírját (persze nem igazit) itt ásták meg. Biztos a televíziós kamerának van valamilyen magnetikus vonzereje, mert egyszer csak megjelenik az úton egy furgon, vezetője élénken invitál a saját portájára. Nem mondhatunk nemet.

Frank Kocevarnak hívják a 60-as éveiben járó urat. Szlovén származású, így nem csoda, hogy sokat tud Magyarországról. Beinvitál Historic Seligman Sundries nevű boltjába, majd nyomban mutatja is a vendégkönyvet. 1904-ben épült az üzlet, így nem lepődünk meg a „korai” bejegyzéseken. Frank büszke arra, hogy városuk mennyire népszerű az utazók körében. Elmeséli, hogy tévéstábok tucatjai állnak meg itt filmezni. Elővesz néhány, ajándékba kapott filmet – cseh, skandináv stábok munkáit. Megígérjük, hogy ha majd egyszer elkészül a „mi filmünk”, azt is beteheti gyűjteményébe. Megcsodáljuk kínálatát, majd szemügyre vesszük a boltot kívülről is. Legjobban persze a falba állított repülőgép tetszett, de a tűzoltóautó megszólaltatott szirénája is lenyűgöz bennünket. Mert ez legalább olyan valódinak tűnt Seligman „giccserdejében”.

Az este beálltával továbbrobogunk az eredeti 66-os úton (itt legalább lehet egyfolytában vagy 150 kilométernyit autózni rajta). Hackberry kis települése kerül még utunkba. És bár vaksötét van, autónk lámpája segítségével sikerül néhány fotót készíteni az útszéli boltocska, a régi benzinkút és autócsodák, illetve a rengeteg relikvia „kiállításáról”. Aztán rálépünk a gázra, mert mi más is várna ránk, mint a bűn igazi barlangja, azaz Las Vegas…

Széles Tamás írása