Az a csodás 66-os – 7. rész – ahol wigwamban aludhatunk

---

Holbrook, Arizona (USA) – Látott-e már valaki kutyát a volán mögött? És mellette egy másikat az anyósülésen? A meglepett turistát a gazda azzal fogadja a 66-os út egyik leghíresebb éttermében, hogy látta ám, amint körülfotóztuk a kocsiját, majd kacsint egyet. De nem ez az egyetlen meglepetés errefelé, hiszen az arizonai Holbrookban igazi indiánsátor motelben is megszállhatunk, ha akarunk…

---

Arizona az egyik legfiatalabb állam az unióban, de kihagyhatatlan. Aki változatos és mesés tájak látványára vágyik, itt bőséggel megkaphatja. Legismertebb látnivalójáról Grand Canyon államnak hívják, de bőséggel ráaggathatnánk más jelzőket is – azok is kiállnák a próbát. Szinte biztos, hogy az, aki Montanának a „Hatalmas ÉgboltOtthona” becenevet adta, sohasem járt Arizonában. Mert bár kéksége kissé halványabb, mint Új-Mexikóban, biztosak lehetünk benne: az ég a távolban úgy találkozik a földdel, hogy szinte látjuk annak görbületét.

Sivatagok, hegyek, folyók, kanyonok földje ez, és bár a táj változatos, északon mindenütt ámulatba ejt a vörös színű homokkő. Az idő vájta sziklák színe Új-Mexikóban feltűnően sárga, Arizonában viszont egyértelműen és mindenhol az előbb említett vörös. Az állam egynegyede indián rezervátum, ide valók többek között a Karl May-regényekből oly’ népszerűvé vált apacsok. Persze Winnetou utódai ma öblös terepjárók „soklovas nyergéből” tekergetik a kormánykereket, és szinte kizárólag az út menti Trading Post üzletek pultjai mögött vágyják az autentikus indián tárgyakat nézegető turisták vásárlási szándékát. Itt, a 66-os menti rengeteg ajándékboltban egyébként hamar frusztrálttá válhat a vásárló, mert mind az indián, mind a 66-os kínálat gyorsan kiürítheti a pénztárcát.

Összességében elmondhatjuk, hogy ma már csak kis ízelítőt kaphatunk az Utak anyjaként becézett 66-os egykori fényéből - a legkevesebbet éppen Arizonában. Legalábbis ami az autózható útszakaszt illeti. Az állam első felében szinte eltűnik, ezért jóformán csak a 40-es államközi sztrádáról térhetünk le az arra érdemes látnivalókhoz. Holbrooknál érdemes, az alig ötezer lelket számláló város mintha kárpótolni akarná mindazt, amit az odavezető úton elvont tőlünk a történelem.

A város határában mi más várna ránk, mint egy igazi „indiános” Trading Post. Előtte hatalmas bölényszobor. Miután az út ezen szakaszán egymást érik az ajándékboltok, nyilvánvaló, hogy valami látványosságot mindenkinek ki kell eszelni ahhoz, hogy becsalogassa a vásárlót. Nos, a holbrooki tulajdonos igazán kitett magáért. Persze a városban sokkal több látnivaló vár bennünket, irány hát a központ.

Holbrook hosszú ideig viselte „a város, amely túl keményen ellenállt a templomoknak” nem túl hízelgő jelzőt. Azért, mert ez volt a megye egyetlen települése, ahol sokáig nem emeltek lelki hajlékot. Az 1881-ben „ideérkező” vasút ellenben nagyon fontos kereskedelmi központtá tette: szarvasmarha-, gyapjú- és bőráruk szállítópontjaként ismerték meg az arizonai várost. És ahol megjelent a szarvasmarha, oda érkeztek a cowboyok (mivel ők hajtották a nagy csordákat), és ahol sok volt az idegen fegyveres, ott sok volt a kocsmai verekedés és az utcai pisztolypárbaj. A Vadnyugat leglátványosabb összecsapása itt zajlott 1887 szeptemberében: a Graham-Tewksbury párbaj. Nem véletlen, hogy a Navajo Boulevard menti központi teret szinte körbeveszik az egykori vadnyugati életet bemutató köztéri falfestmények.

Kissé „tájidegen” alkotásra is felfigyelünk a téren: a Rainbow Rock Shop előtt egy nagyobb dinoszaurusz kollekciót helyeztek el. Szerencsére a vasúti átrakodó szomszédságában már tettek érte, hogy ott érezzük magunkat, ahol valójában vagyunk. Szép nagy falfelületen ábrázolják a 66-os út otthonául szegődött államokat, központban természetesen Arizonával. Ezt szemlélve már jobban átjárja az utazót a bizsergés, hogy aztán egy sarokkal odébb (már a „fő” úton) megéhezve belépjen a Joe & Aggie’s Caféba.

Ám mielőtt belépnénk, váratlan látvány fogad bennünket. A mellettünk parkoló lakóbusz volánja mögül egy kutya néz ránk. Mellette egy másik ücsörög, és mintha felháborodottan üzenné a szemével, hogy nem kér a fényképezésből. Mi persze „levesszük”, majd bemegyünk Joe-ékhoz. Igazi amerikai és mexikói ételeket kínál kint a falfelirat, mi utóbbira vágyunk. Mielőtt azonban helyet foglalunk, egy ősz szakállas úr és felesége szól ránk mosolyogva: látták ám, hogy lefotóztuk kutyáikat. Megmutattuk a képeket, a gazdák pedig büszkén hagyták jóvá a két fotót.

Az ebéd fenséges volt, nem csoda, hogy a Joe & Aggie a 66-os út egyik régi látványossága. A tulaj büszkén meséli, hogy hosszú évtizedek óta képes tartani az egykoron megszokott színvonalat. Kérdésünkre, hogy hogyan tudnak megélni egy ilyen kis városban, odébb az autópályától, egyszerű magyarázattal szolgál: a 66-os út idehozza a turistát. „Minden nyáron Harley Davidsonos túrák motorosai szállnak meg a városban, ők gyakran nálunk vacsoráznak. Az idén is bejött 150 skandináv motoros” – meséli Steve. Elhisszük, és saját tapasztalatunk alapján már tudjuk azt is, hogy ha egyszer itt étkeztek, legközelebb is betérnek e remek étterembe.

Az igazság az, hogy nem a pisztolypárbaj hősök emléke, nem a köztéri őshüllők, és még csak nem is Joe-ék csalogattak bennünket Holbrookba, hanem valami egészen különleges alkotás. A csodálatos Wigwan Village 15 indián sátra (tipi) vár ránk az út mentén. Persze nem igazi sátrak ezek, mivel betonból épültek, ám az illúzió mégiscsak megmaradhat: kipróbálható, milyen egy indián wigwamban ébredni. Egyébként nem egyedi épületegyüttesről van esetünkben szó: Floridától Kaliforniáig összesen hét ehhez hasonló wigwam falu épült. Az első 1933-ban, a kentucky-i Cave City-ben. A holbrooki a 6-os számút Chester E. Lewis építette 1950-ben. Az eredeti hétből mára csak három maradt meg, közülük a legjobb állapotban ez, a holbrooki motel van. És amilyen jó állapotban vannak a wigwamok, annyira „lepukkantak” a körülöttük leparkolt autók.

Igaz, nem véletlenül. A Lewis család ugyanis ad a 66-os érzésre: beszereztek jó néhány régi autócsodát, melyeket a wigwam faluban parkoltak le. Itt – mintegy múzeumként – megismerhetjük Amerika 1930-astól az 1980-as évekig használt járműveit: személygépkocsikat és teherautókat egyaránt. És bár a kocsikat a rozsda rendesen marja, azért szélvédőjük mellett ott a kis figyelmeztető tábla: ne próbáljunk beülni egyikbe sem. Nem próbáljuk, megnézzük őket, aztán továbbállunk. Nem sértődésből, hanem mert odébb van még az este, és odébb az esti szállásunk…

Széles Tamás írása