Az a csodás 66-os – 8. rész – igazi Route 66-érzések

---

Winslow és Williams, Arizona (USA) – Van itt egy város, amit egy zeneszám egyetlen sora tett ismertté a 66-os út mai rajongói körében. Winslownak jót tett, hogy énekelt róla az Eagles. Mint ahogy a kissé távolabbi Williams sem bánkódhat, hogy itt lehet lekanyarodni a főútról a Grand Canyon Nemzeti Park déli pereme felé. Benézünk mindkét kisvárosba, miközben egyre közelebb kerülünk az „Anyaút” végéhez…

---

Ennél jobb (város)reklámra nem is lehetett volna szert tenni. Jackson Browne és Glenn Frey megírt, az Eagles együttes pedig elénekelt 1972-ben egy dalt. Take it Easy – ez a címe, de nyilván ez még önmagában nem hoz turistát sehová. Egyik sora azonban – mint kiderült – ide bőven. Valahogy így hangzik: „Well, I’m a standing on a corner in Winslow, Arizona”. Nos, ez a sor, ami csupán annyit jelent, hogy az énekes a város egyik utcasarkán áll (és bámul egy nőt!), sok utast késztet arra, hogy letérjen a 40-es államközi sztrádáról, és megnézze, hol is az a sarok.

Hogy az alig tízezer lelkes navajo kisváros meghálálta-e a jó kis ingyen reklámot a szerzőknek, nem tudható, de bőséggel kihasználja, hogy egy régen elfeledett 66-os település visszakerülhetett az utak anyjának „térképére”. Mert rajta volt sokáig, mígnem a 40-es sztráda megépítése el nem vitte innen az utazókat. Vasútvároska volt ez sokáig, nevét is a St. Louis és San Francisco Vasúttársaság egykori elnöke, Edward F. Winslow után kapta. Nem véletlen, hogy a Santa Fé Vasúttársaság vagonjával kiállítási tárgyként találkozunk a városban.

A központban azonban hivalkodóbb „az a sarok”. A 2nd és a Kinsley utcák kereszteződésében állt a zeneszám képzeletbeli szereplője, amikor meglátott egy hölgyet egy Ford autóban. Nos, a városvezetés úgy döntött, hogy „Sarok Parkot” hoz itt létre, ami az Eagles sláger nélkül biztosan nem ment volna. A két emelet magas épület falára Trope L’oeil és John Pugh festette az elképzelt autós nőt, míg az őt meglátó énekes ember nagyságú bronzszobrát Ron Adamson alkotta. A szobor köré pedig személyes üzeneteket tartalmazó díszkövek kerültek. A parkot 1999. szeptember 10-én adták át, azóta látogatják turisták tízezrei évről évre.

A helyiek igyekeznek az úttestre felfestett nagy Route 66 felirattal demonstrálni, hogy a kereszteződés fontos pontja a történelmi útnak. A gitáros szoborral szemben lévő sarkon pedig az egyik legnagyobb 66-os ajándékbolt várja a vásárlókat. Bejárata felett leng a vietnámi háború áldozataira emlékeztető POW-MIA zászló. Az Egyesült Államokban nagyon sok egykori Vietnámot megjárt veterán van, akik ezzel a fekete-fehér zászlóval üzenik, hogy nem feledik el egy távoli, értelmetlen háború feleslegesen feláldozott amerikai katonáit.

Winslowból Flagstaff felé vezet nyugatra az út. Nagyobb, majdnem 53 ezer lelkes város ez, szintén átmegy rajta a 66-os. Igaz, ennek sok kültéri nyomát nem látjuk. Nem úgy a közeli Williamsben, ami joggal tekinthető a rajongók egyik látogató központjának. Este érünk az alig háromezres kisvárosba. Williams ma a Grand Canyon „főbejárata” (igaz, jó órás autóút vár ránk, ha meglátogatjuk Amerika, sőt a világ egyik legszebb nemzeti parkját), de az idelátogató turisták bőséggel élvezhetik a 66-os örökség előnyeit. Persze, könnyű dolguk van, hiszen a városközponton végigmegy az „Útanya”, két oldalán a fénykorból maradt emlékekkel. Az, hogy a város számára rendkívüli jelentőségű volt a vasút jelenléte, jól látszik az állomás környékén. Gyakorlatilag az itteni kőkerítésre festett üdvözlettel köszöntik a messziről látogatót, és ahogy átmegyünk az úttesten, máris egy üzemelő köztéri „múzeumnegyedbe” jutunk.

Egyik végén egy igazi western faluba érünk. Egy kis költségvetésű vadnyugati filmet is leforgathatnánk, ha lennének beöltözött statiszták. Azok nincsenek, ellenben néhány üzlet és vendéglő várja a kíváncsi látogatót. A betérő persze a díszletek között valóban érezheti úgy magát, mintha évszázados távlatból csöppent volna egy kis időre a vadnyugati valóságba. De még mielőtt Wyatt Earp és csapata látogatására várnánk, elég ha csak átsétálunk az ötven méternyire lévő Twisters Route 66 Caféba, hogy az ottani látvány azonnal elűzze vadnyugati illúzióinkat. Itt ugyanis Elvis vár ránk…

„Elvis él” – ugye ismerjük a sokat emlegetett, kissé reménykedő mondást. Nos, a nagy amerikai énekes idol már évtizedek óta nincs köztünk, de emlékét Amerika szerte megtaláljuk. Hol jobb, hol giccsesebb formában. Hogy a williamsi gitáros kávéházi verziót hová sorolhatjuk? Nehéz kérdés, hiszen az egész egység szellemét áthatja a 66-os érzés. Oda viszont befér egy ilyen ember nagyságú Presley emlék. No meg a Cadillac a műintézmény elé, a berendezés többi korabeli kellékével együtt. Aranyos hely a Twisters.

Mint ahogy a Cruiser’s Cafe 66 is az. Ez már egy komolyabb étterem a városközpont szívében, kiváló kínálattal. Garantált a teltház, és ha már várni kell az asztalra, az ajándékboltban bőven lehet kotorászni a Route 66 szuvenírek között. A vendéglátók semmit nem bíznak a véletlenre, nehogy valaki eltévessze e remek helyet: tetejére egy régi autómodell került, míg teraszát több falfestmény színesíti. Nehézséget talán csak az okozhat, hogy itt az egész utca tele van a 66-oshoz köthető emlékekkel és portállal, van tehát hová betérni. Az ajándékboltokban száz számra megvásárolható „úti” emléktárgyak mellett bőséges az indián ékszer, fegyver és ruhaválaszték. Egy biztos: vásárlás nélkül is érdemes végigballagni az esti Williamsen, bámulni egy letűnt kor ránk hagyott neonjait, tárgyait és falfestményeit, egészen egyszerűen befogadni egy igazi Route 66 város hangulatát.

Reggel aztán két irányba indulhatunk. Ha északra mennénk, a Grand Canyonba jutnánk. Csodálatos helye ez bolygónknak, ígérjük, hogy egy másik cikksorozatban majd bemutatjuk. De most inkább induljunk nyugatnak, ahová a jó öreg 66-os út is tart!

Széles Tamás írása