Az a csodás 66-os – 5. rész – egy „Más Város”

---

Santa Fe, Új-Mexikó (USA) – Már az államhatár táblája is felkészít rá, hogy aztán később igazat adj neki: valóban a „varázslat földjére” érkeztél. Vagy ahogy a helyiek mondják: Új-Mexikó az égből ereszkedett alá. Itt nincsenek ajtók, tetők és határok, ez az a hely, ahol a Föld és az Ég találkozik. Benne egy igen különös várossal...

---

Amikor az ember elhagyja Texast, hirtelen bele sem gondol, hogy nem pusztán államot vált, mikor Új-Mexikó földjére lép. Az Amerikai Egyesült Államok talán legszebb vidékére érünk, a Délnyugatra. Négy szövetségi állam osztozik a területén: Nevada, Utah, Arizona és Új-Mexikó. Kanyargó szurdokok, kanyonok, kaktuszokkal teli sivatagok és csipkés hegyek földje ez – a csodálatos természet lélegzetelállító képződményei, mint terített asztalok, tárulnak a szemünk elé. A jó öreg 66-os út Új-Mexikót és Arizonát érinti, megannyi „örökségével”.

„Varázslat földje” – nem túlzás a kissé nagyképűnek látszó jelző, Új-Mexikó tényleg lenyűgöző. Mondhatjuk úgy is, hogy 475 szerencsés mérföld jutott a 66-osnak belőle. Glenriónál lépünk be Texas-ból, hogy aztán Luptonnál hagyjuk el, Arizona felé. Legnagyobb szerencsénk pedig talán az, hogy az „útanya” Albuquerque-nél dob egy jobbost, és északi irányba indul, hogy egy óra múltán elérjük az állam különös fővárosát, Santa Fét.

Santa Fe úgy „él”, ahogy beceneve is hirdeti: ez egy „Más Város”. Az egyik legszebb település a 66-os mentén, és az egyik legöregebb is. 1609-ig kutathatunk a történelemben (Nagy távlat ez mondjuk egy mai átlag amerikai számára!), amikor megkapta eredeti nevét: La Villa Real de Santa Fe de San Francisco. Don Pedro de Peralta spanyol konkvisztádor alapította, aki egy évvel később várost létesített e helyen. A kolóniát a puebló indián lázadás után, 1680-ban kiürítették, de később újra elfoglalták. Amikor 1821-ben Mexikó kivívta függetlenségét, a Santa Fe Trail útvonalon missouri kereskedők és telepesek özönlöttek a vidékre. Amerikai várossá a XIX. század második felében vált, hogy aztán az 1912-ben az Egyesült Államokhoz 47-ikként csatlakozó Új-Mexikó állam fővárosa maradjon.

Santa Fe igazán csábító város, bármerre is néz a turista, mindenhol csak sárga homokszínű vályogépületet lát az óvárosban. Kivétel talán a Szent Ferenc katedrális, melynek elődjét még a spanyol hódítók emelték a 17. században. Az elpusztult, de 1869-ben felépíttették a ma is látható gyönyörű katolikus székesegyházat. A város büszkesége mégis inkább a kormányzói palota (Palace of the Governors), mivel az egy igazi „ősemlék”: nagyon korán, 1600-ban épült. Az egyszintes vályogépület 300 éven keresztül szolgált regionális kormányzati székhelyként. Manapság indián kirakodó piacot találunk előtte. Itt – mint ahogy szinte az egész városközpontban mindenütt – autentikus indián portékákat vásárolhatunk. Biztosak lehetünk benne, hogy amit itt veszünk, azt nem Kínában gyártották...

Santa Fe különleges művészváros, tele galériával, népművészeti edényekkel, ékszerekkel és ruhákkal. Persze, az egyediséget meg kell fizetni, magyarul: az itt megvásárolható különleges ékszerek és ruhák árait nem a mi pénztárcánkhoz igazították. Ettől függetlenül a városközpontban sétálva az ember óhatatlanul lelassít, gyönyörködik az épületek nagyszerű egyszerűségében, és valahogy azt érzi, hogy igazán fájdalmas lesz elszakadni ettől a csodálatos helytől.

„Ha Santa Fe-be igyekeznek, vegyenek fel meleg ruhát” – figyelmeztetett még délebbre az egyik városka mexikói éttermének tulajdonosa. Nem értettük igazán, hogy itt, a kanyonok és sivatagok vidékén, ahol még az ősz közepén is igen meleg van, miért kellene kabát. És ahogy haladtunk az úton, igazából nem is tűnt fel, hogy milyen magasra autózunk. De most már tudjuk, hogy Santa Fe a tengerszint felett 2134 méteren terül el, és ezzel a legmagasabban fekvő főváros az Egyesült Államokban. Persze nem csak emiatt egyedi, valóban „más” ez a „nagyváros”, mint a többi.

Elsősorban azért, mert kevesen, alig 75 ezren lakják. Egyetlen felhőkarcolója sincs – mondjuk azok eléggé röhejesen néznének ki a hegyek körülölelte városban. Ám ennél sokkal megdöbbentőbb, hogy repülőtere sincs. A légikikötő olyan Amerikában, mint nálunk a vasútállomás, szinte minden közepesnél nagyobb város rendelkezik eggyel. Nos, Santa Fe nem kért és nem is kér belőle. Hogyne, hogy elözönöljék az ipari befektetők ezt a kis ékszerdobozt! Itt nem akarnak gyárakat és füstokádó kéményeket, ők inkább megmaradnának továbbra is kis művészvárosnak. Nem véletlen, hogy Santa Fe megkapta az UNESCO „Kreatív Város” kitüntető címét.

A belvárosban több múzeum és galéria csábítja az érdeklődő turistát. Igazából nem szükséges bemenni a boltokba, elég csak végignézni a kirakatot, már látszik, hogy akinek van rá elegendő pénze, olyan egyedi ékszert vagy tárgyat vásárolhat, amit nem kapna meg másutt. Persze a művészemberek errefelé is „exibicionisták”: néhány nagyobb alkotással díszítik galériájuk előterét (vagy csak csalogatják a potenciális vásárlót?). Óriási mázli, hogy ezek árát nekünk felesleges keresni: tehergéppel kellene hazarepülni, ha valamit szeretnénk elhozni. Így hát marad a takarékoskodás: lefényképezzük a boltok előtti különleges alkotásokat.

Megisszuk az elmaradhatatlan presszókávét a főutcán, átmelegítjük kissé arcunkat a délutáni nap jótékony sugaraival, és azt érezzük, hogy ez az a hely, ahol az ember akár heteket is képes lenne eltölteni. Csak sétálni, nézegetni a cserzett arcú indián árusok portékáit, megállni a katedrálissal szemben vagy beülni bent a padba, átengedni magunkon e „Más Város” különös atmoszféráját. Tudjuk azonban, hogy mennünk kell. Elindulunk, és hálásak vagyunk a 66-os útnak, hogy ide is elhozott bennünket.

 

 

Széles Tamás írása