Csak egy-két napjuk van kirándulni? Nézzék meg a Királyok Székét! – fotókkal

---

Sátoraljaújhely, Tolcsva – Nem is túl messze bobozás, borozás, ragyogó, szép tájak várják a debrecenieket. Ott is lehet új élményeket találni, ahol már jártak.

---

Nyári túráink, kirándulásaink során olykor jó felkeresni olyan helyeket is, ahol megfordultunk már akár többször is. Személy szerint így vagyok a Zemplénnel: nem tudom megunni azt a tájat, s azt a hangulatot, ami a Hegyalját jellemzi. S ha az ember nyitott szemmel jár, mindig találhat új élményeket.

Tudjuk, Debrecenből nincs messze az a vidék. Ha nem kapkodjuk el a reggeli indulást, délben akár Tokajban ebédelhetünk. A mi baráti társaságunk például vasárnap kerekedett fel, s a szokásos, folyóra néző éttermi teraszon akkora cigánypecsenye mosolygott rám a tányérról, hogy elsőre aggódni kezdtem: még kifog rajtam… Ez is része az élményeknek, amire a mi kirándulók vágynak, ahogy a borokkal való barátkozás is. Ha van sofőr, aki vezet, kóstolhatunk bort az olasz vidékekre emlékeztető Tarcalon (például a Kovács pincében) vagy Mádon. (Itt azért tehetünk kisebb-nagyobb sétákat is, van mit nézni!)

Ezekről a településekről sokfelé mehetünk tovább: ha már lendületben vagyunk, forduljunk be például Sárospatakra, csak úgy, bámészkodni egyet, s persze ne hagyjuk ki Sátoraljaújhelyet sem.

Az ottani kalandpark tényleg megéri, hogy próbára tegyük bátorságunkat – például egy remek bobozással. (Ahova sapkát ne vigyünk, mert a száguldás során simán lefújhatja a szél…)

Mi ide egy hétfői napon gurultunk be, és bizony Sátoraljaújhely igazi meglepetés volt társaságunk számára, mert jártunk ott ugyan korábban is, ám ezen a nyáron a belváros legszebb arcát láthattuk. Különös ez a település, mert egyszerre van századok távlatát idéző történelmi hangulata (derék kurucok nevét viselő utcákkal), de a szocializmus évtizedei is letörölhetetlen nyomot hagytak rajta. Főtere rendezett, virágos, épületei szépülnek, gyönyörű kovácsoltvas erkélykorlátjai vonzzák a szemet. Megfizethető áron ebédelhet teraszainak egyikén a turista, s ha még bírja a kávé után, kóstolhat több helyen és többféle fagyit is. Pár lépésre a központtól rácsodálkozhatunk, itt milyen lakótelepi kultúrát sikerült megvalósítani. Tanulságos a tábla, mely büntetést helyez kilátásba többek között a szotyival szemetelőknek, a dohányzóknak és a görkorizóknak is – de nyilván okkal került ide.

Szintén meglepő az 56-os emlékmű, amit egy játszótérrel kombináltak össze, s ahonnan pár lépés csak a Kazinczy-múzeum, mellyel szemben a Millecentenáriumi park kissé megviselt arcát mutatja.

Jártunkban-keltünkben azt tapasztaljuk, szobrok, domborművek, márványtáblák sora emlékeztet a múltra. Találunk olyat is, amely Borsos József neve szerepel: ám ennek az építésznek nincs köze Debrecenhez csak névazonosságról van szó.

A zempléni vidék fejlődik, szépül – ezt erősíti meg a Tolcsván élő és dolgozó Velkey Gabriella is, akivel a Soltész Borház pincéjében találkoztunk. Nagy utat tett meg, hiszen itt született, de közgazdasági tanulmányait követően Szentendrére került, családjával onnan tért vissza ide, s vette át édesapja szőlőjét és pincészetét. Nagy döntés volt, amit meghoztak, sokat dolgoznak, hogy megvalósítsák álmukat. Kialakítottak egy vendégházat, művelik a szőlőt, lépésről lépésre haladnak előre. Gabi mesél arról a csodáról, ahogy a szőlőből bor lesz, s említi, hogy ő maga is igyekszik minél többet tanulni. Vannak borász barátai, akiknek figyel a véleményére, s jó érzéssel tölti el, amikor például az olaszliszkai Samuel Tinon (aki Bordeaux borvidékét cserélte fel a Hegyaljára) azt mondja egy-egy tételére: ez nagyon jó lesz, Gabi...

Amikor szóba hozom, lehetne több vendég is ezen a vidéken, Prágát említi, ahova diákként sokszor elutazott a barátokkal.

Amikor nemrég arra jártak, már lépni sem lehetett a tömegtől a Károly-hídon, mondja. Már nem olyan ott turistáskodni, mint korábban, szinte egymást tapossák az emberek. Ehhez képest a Zemplénben még van idő és lehetőség gyönyörködni a tájban, veti fel, kicsit jobban megélni a szép pillanatokat, itt még nem történt meg az az idegenforgalmi bumm, ami természetesen sokat hoz – de sokat is visz az élményből. Most még nem a tömegturizmus idejét éljük itt, most érdemes időt szakítani, kirándulni ezen a tájon. Persze, van még, aminek alakulni kellene, jó lenne még néhány étterem, kávézó, több és kiszámíthatóan igényes szolgáltatás – teszi hozzá. Ajánl több olyan vendéglátóhelyet is, ha kirándulunk, hova érdemes bemenni, ahol nem budapesti árak vannak, viszont színvonalas kiszolgálásban és igazi gasztronómia élményekben részesülhet az utazó.

Találunk ilyen vendéglőt néhányat mi is zempléni kirándulásunk során, de olyan helyet is, ahol a borlapon 45 meg 300 ezer forintos tétel is van, de hamutartót csak bő negyedóra várakozás után hoz ki a személyzet, bodza helyett citrusos limonádét és azt sem az elé teszik, aki kérte – pedig nincsenek sokan. (Ahogy a kiváló debreceni vendéglátóipari szakember, Almási István mondta mindig: ez is egy szakma, és aki nem tud mosolyogni, az ne menjen pincérnek…)

A táj ettől függetlenül gyönyörű, bármerre is járunk. S olykor meglepő látványosságokat is rejt. Tolcsva felett (az Erdőbénye felé vezető útról letérve) például, a Szentvér dűlőnél egy pár éve született land art alkotással találkozunk. Ha ezt látva valakinek az Árpád-házi uralkodók mellett Westeros világa és Trónok harca sorozat is beugrik, az sem ördögtől való gondolat. Stark István munkája, a Királyok Széke a toszkánai hangulatot idéző, ám ízig-vérig magyar tájban valóban olyan, mint egy királynő és egy király trónszéke, előtte nagy kőkereszttel. Az ég szikrázó kék felettünk, körülöttünk rendezett szőlőültetvények sora ígéretes fürtökkel, körben pedig a szelíd zempléni hegyek magasodnak – alig győzünk betelni azzal a szépséggel, amit ez a vidék kínál.