Diana karcsú szobra vigyáz a vadászkastélyra és a tóra – fotókkal

---

Kőkapu – Romantikus úton, az erdőn keresztül érkeztünk, és egy paradicsomi táj tárult elénk, mely minden évszakban szép. Nyáron különösen.

---

Kezdjük a hutáknál, melyek tulajdonképpen kemencék: ezekben olvasztottak eleink fémet, vagy üveget. Ahogy a Zemplénben is. A huta szót több település is őrzi nevében: a Regéchez közeli Háromhuta ( Óhuta, Középhuta és Újhuta) történelmi gyökerekkel büszkélkedhet, mivel II. Rákóczi Ferenc alapította 1698-ban. S innen nem is túl messzire található Kishuta és Nagyhuta, két szintén varázslatos hangulatú hely, túl Pálházán.

Aki szeretne elbújni a világ elől, szívesen megy a Zemplénbe. Írtunk már erről a vidékről: nincs túlzottan messze a cívisvárostól, viszonylag könnyen elérhető. Szép tájak, megfizethető szállások, remek borok – többek között ezekben rejlik e hegyvidék titka. Itt gyakran telefonon sem lehet utolérni az embert – ami egy kiránduláson vagy a szabadság ideje alatt nem is olyan nagy hátrány.

Ha eljöttünk Debrecenből, s mondjuk Tolcsván vagy Erdőhorvátiban szálltunk meg, ne hagyjuk ki Kőkaput. Papírforma szerint Nagyhuta része, de ennek legfeljebb annyi jelentősége lehet számunkra, hogy merről szeretnénk megközelíteni. Lehet a már említett Pálháza irányából, túl Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen is, rendes, jó minőségű úton, de kissé nagyobb kanyart leírva. Vagy választhatjuk a romantikus verziót: át a hegyen. Van egy térképünk, az alapján Erdőhorvátiból felfelé tartva keresztül lehet menni az erdőn. Mi ezt tettük, két autóba préselve a társaságot.

Figyeltük a térképet, a táblákat, az utat, és igyekeztünk a Hutáknál nem rossz felé térni. Nem siettünk, nem versenyre neveztünk be ugyanis: sokkal inkább az volt a cél, hogy gyönyörködjünk a tájban, ami olyan, hogy jó szívvel javasolnánk a filmeseknek, jöjjenek ide, s forgassanak itt hobbitos, varázslós, meg kardozós és kosztümös mozikat. A levegő jó, a fák összeborulnak felettünk. Mivel keskeny az út, annak is örültünk, hogy senki nem jött velünk szemben. Egyetlen autóval találkoztunk: utasai egy táblát tanulmányoztak éppen. Bizonytalanoknak tűntek, de látva, hogy mi bátran haladunk tovább, nyomunkba erednek. Aztán valószínűleg szentségelni kezdtek, amikor lefékeztünk az erdő közepén, egy olyan elágazásnál, ahol a mesebeli Jancsi és Juliska feje is főhetett volna, merre tovább. Minket az a felirat kezdett aggasztani, mely arról tájékoztatott, hogy az út le van zárva a túlsó végén. A minimum 20 esztendős térképen ilyesminek nyoma sem volt. Mit tegyünk? Nem nagyon akaródzott visszatérni a 37-es útra, ezért úgy döntöttünk, teszünk egy próbát.

Romantikus hangulatú vidéken autóztunk tovább Kőkapu felé abban a reményben, hogy továbbra sem jön majd szembe senki, mert akkor valakinek halálbiztos, hogy tolatnia kell visszafelé. (Mi két kocsiban tízen ültünk, tehát jó okkal hittük: nem mi leszünk ezek…) A másik pedig az volt, hogy őszintén reméltük (mint Fülig Jimmy a Rejtő-regényekben): nem lesz sorompó utunk végén.

Nem volt. Egy kis traktort láttunk a füvön parkolni, s egy embert, aki a mezőn tevékenykedett. Előttünk pedig kitárult egy paradicsomi táj. Tó, kastély, hegy, fák.

Az itt magasodó kastélyt svájci minták alapján építtette gróf Károlyi László a 19. és 20. század fordulóján. Mint az itt üzemelő szálló ismertetőjében olvasható: „az egykoron magas rangú állami vezetők körében is népszerű vadászterület napjainkban már a tiszta, békés természetet kedvelő turistáknak is kedvelt úti célja. Elszigeteltsége egyben legfontosabb vonzereje is, csodálatos rejtekhely, elzárva városi nyüzsgéstől, stressztől.” A kastély parkjában Sárossy Tibor fafaragó munkái állnak, az alkotó a magyar történelem ismert alakjait örökítette meg: Rákóczi, Széchenyi, Kossuth és a többiek a dicső múltat idézik meg. A fafaragó karcsú, valószínűtlenül magas Diana-szobra pedig a vadászat istennője előtt tiszteleg.

Elnézve e gyönyörű vidéket, nem kérdés, hogy pár évtizede jóval nagyobb forgalom lehetett itt. Más idők voltak, nem kérdés, de akkoriban hétvégeken rendre kocsiba pattantak a családok, s mentek kirándulni. Rántott csirkével, kovi ubival, termoszba zárt teával. Nézelődtek, csattogtak a Smena fényképezők.

Játszótér, szelektív kuka, kisvasút, néztük, mennyi minden van itt. S egy remek tanösvény, ahonnan elindulhattunk akár az érintetlennek tűnő természet világába is túrázni, de minimum sétálni egyet: egy olyan vidéken, mely minden évszakban látványos arcát mutatja.

S ahonnan visszatérve, még ismerősökkel is összefutottunk a helyi büfében, a napernyők alatt. Debrecenből érkeztek, és nagyon tetszett nekik is ez a táj.

Ilyenkor érezhetjük azt: Magyarország kicsi ország, de ahhoz mégis nagy, hogy mondjuk egy zalaegerszegi család csak úgy felkerekedjen reggel, s eljöjjön ide, a másik Z-betűs vidékre, Zalából a Zemplénbe. Ide (mások mellett) mi jövünk inkább, nyakas debreceniek, és legeltetjük a szemünket a hegyeken, amiből nekünk otthon nincs...