Kétórás autózással eljuthatnak a debreceniek a kurucok várába – fotókkal

---

Regéc – Ez egy olyan hely, ahol a szitkozódásért egykor 12 botütés járt. Most? A táj varázslatos, a vár romjaiban is szép: megér egy kirándulást.

---

Légvonalban még száz kilométerre sincs a cívisvárostól Regéc, országúton viszont 168 kilométerre, ami nagyjából kétórás autózást jelent. Tokaj és Tolcsva felől, Erdőhorvátin keresztül haladva közelíthetjük meg a történelmi hangulatot sugárzó, Zemplénben található várat. Magyarországon igazán nagy távolságok nincsenek, és igazán nagy magasságok sem: ám amikor odaérkezünk az árnyas (és nem túl hatalmas) parkolóba, ahol tábla jelzi, bő másfél kilométert kell felfelé gyalogolni, akkor páran elbizonytalanodnak társaságunkból. Megfordul a fejükben, ne kocsival tegyék-e meg az utat. Úgyis lehet ugyanis. Ahogy tábla jelzi: ki-ki a saját felelősségére vállalkozhat arra, hogy felautózzon a várhoz. Az út elég keskeny, félre állni nem túl sok helyen lehet. Az erdei levegő viszont kellemes, az idő is jó, a többség marad a sétánál. Kicsit tempósabban 20, sétálva 25 percről beszélünk. Ennyi felgyalogolni a várhoz, ami nemrég átesett egy részleges tatarozáson, s minek következtében igen megszépült. Útközben azért azon el lehet töprengeni, a hajdani háborús időkben vajon mennyire lehettek frissek a hadfiak, akik súlyos páncélban, nehéz pajzsokkal és fegyverekkel rohantak fel ostromolni a várat.

A bejáratnál a látogatókat modern beengedő rendszer fogadja, ami persze nem üzemel olyan zökkenőmentesen, mint amennyire jól néz ki, viszont a pénztáros kedvesen mosolyog, és segít bejutni. Szombat van, akadnak rendesen látogatók, kicsik és nagyok egyaránt ott masíroznak a falak között.

Nagyjából hét évszázada áll a regéci vár. Valaha gyönyörű lehetett, de 1686-ban I. Lipót császár parancsára Caprara generális leromboltatta – mi, kései utódok csak romjaiban is varázslatos hangulatú maradványait látogathatjuk. Az útikönyveket fellapozva vagy az internetet böngészve megtudhatjuk, hogy az Aba nemzetség tagjai építették, később királyi tulajdonba került. Sok gazdája volt: Mátyás király például a Szapolyai-családnak adta, volt Eszterházy-birtok is, majd a Rákóczi-családhoz került. Úrnője volt Zrínyi Ilona is, Rákóczi Ferenc, a majdani fejedelem édesanyja. Rákóczi itt gyerekeskedett, és itt találkozott a bujdosó kurucok vezérével, Thököly Imrével is, akivel anyja idővel frigyre is lépett. Nem véletlen, hogy vérbeli kuruc fészeknek számított Regéc, aminek meglett a következménye: amikor Thököly Imrét a váradi pasa elfogta, Caprara generális igyekezett a földdel egyenlővé tenni a várat. Ez részben sikerült is: a hajdan büszke vár falaiból származó kövek jó részét a környékbeliek elhordták házaikhoz. Regéc idővel egy osztrák nemes birtoka lett, később pedig öröklési gondok miatt az uradalom fokozatosan elaprózódott, széthullott. Végül a Károlyi-család tulajdonába került, majd 1949-ben a várat államosították. Évtizedeken át csak pusztult tovább, míg lassan kezdte felismerni a település, meg az állam is, hogy valamit kellene kezdeni vele. 1998-ban a mindössze 120 lelkes kis község kezdeményezte a vár régészeti feltárását. A munkák nehezen és lassan, de csak haladtak. Ma egy izgalmas, de azért még további rekonstrukciókra szoruló idegenforgalmi látványosság Regéc, ahol bele lehet kóstolni rendesen a magyar történelem hangulatába.

Jól néz ki a vár, melynek felújítási munkái idén májusban fejeződtek be, és a látogató a korábbi emlékeihez képest ezúttal sokkal gazdagabb élményben részesülhet. Elolvashatjuk, hogy Zrínyi Ilona idejében vasszigor uralkodott. Rosszul járt, aki elaludt az őrségben, mert az első alkalommal három pálcaütést kapott, aztán pedig levetették a mélybe. Azok sem jártak jól, akik szitkozódtak: vagy egy forintot fizettek (ami nem pont annyit ért, mint manapság), vagy 12 botütést. De az erőszakoskodókra is rossz idők jártak: aki valakire kardot rántott, annak a kezét levágták. Ha vért is ontott, rögtön lenyakazták.

Amikor pedig belépünk vár belső tereibe – ahol azért a konnektorok látványa kissé „tájidegennek” hat –, nemcsak a hajdani fegyvereket, pénzeket vagy éppen a díszes toalettet csodálhatjuk meg, de modern audiovizuális eszközök is segítenek megbarátkozni a történelemmel. Megtudjuk, milyen volt pár száz esztendeje borsolóként dolgozni. Mai szemmel nézve egészen remek foglalkozás lehetett, bár hogy mennyire épülhetett tovább az ételeket ízesítéséről gondoskodó borsolók karrierje, azt nem tudjuk…

Sok időt lehetne eltölteni itt, és biztos, hogy érdemes újra és újra visszatérni, mert más és más arcot mutathat a vár ilyenkor, nyáron, ősszel, télen és tavasszal is. Most az az élmény, amikor a falak között sétálunk, bekukkantunk a zegzugokba, vagy éppen felmegyünk a toronyba. A felújított bástyáról kilépve egy fából faragott címert pillantunk meg a mellvédre helyezve. Olyan, mintha bármely pillanatban lesodródhatna. Ám ez szerencsére nem lenne egyszerű: rendesen rögzítették néhány csavarral. Körbejárjuk a bástyát, kattintunk néhány képet, kikukkantunk a lobogó zászló mögül, s nézzek, milyen szép ez a vidék, aztán lefelé vesszük az irányt, de csak azért, hogy átsétáljunk az udvar túlsó felén magasodó, és ezzel az épülettel szemben még bőven felújítás előtt álló toronyhoz. A lépcsőfokok elöregedtek, szűkös a feljáró, figyelnünk kell egymásra, nekünk, látogatóknak, akik mind gyönyörködni, bámészkodni jöttünk ide. Az ég szikrázóan kék, a környező hegyek gyönyörű zöldben pompáznak, s közeli faluban ebből a távolságból nézve egészen mesebelinek tűnő házak bújnak meg – mintha egy képeskönyvet lapozgatnánk.

Amikor befejezzük a várbeli sétát, eszünk egy fagyit kint, iszunk egy kávét, s mellé még egy jókora szarvasbogarat is kapunk: ott száll el felettünk, egészen közel. Ámulva nézzük, micsoda termetes példány – ilyesmit otthon, a Piac utca környékén vagy a panelrengetegben aligha láthatunk. A Nagyerdőn persze bizonyára igen, de az azért más vidék. Hegyek, völgyek ott sincsenek. Ahhoz el kell menni valahova Debrecenből – például ide.