Macok és pampuska, vár és királysír az Abák földjén – fotókkal

---

Debrecen – Ha kedvük támad kirándulni a egy nyári hétvégén, ezt a vidéket ne hagyják ki. Eger, Feldebrő, Kisnána remek élményeket ígér.

---

Eger az a város, ahova szívesen elutazunk bármikor. Szép hely, tele látványossággal, ahogy a a környéke is. Ráadásul Debrecenhez sincs túl messze, ott vagyunk másfél óra alatt anélkül, hogy szét kellene szaggatnunk az aszfaltot. Ez persze azzal jár, hogy a Hortobágyon nem állunk meg, sem Poroszlónál, vagy Tiszafüreden, hanem megyünk előre, és majd Andornaktálya felől érkezünk meg.

A cívisvároshoz képest nem túl nagy, mondhatjuk, ám ennek ellenére Egerben autózva azt érezzük, szépen elterül, jó nagyot kellene sétálni egyik végéből a másikba, ráadásul olykor emelkedőkön, lejtőkön.

Arra, hogy péntek délben ingyenes belvárosi parkolót találjunk Egerben, nagyjából annyi esély van, mint itthon. Úgy döntünk, ha már ilyenkor vagyunk itt, néhány, az autóra költött százas nem lehet akadálya egy jó kávénak. Aztán menet közben tervet módosítunk: még be sem érünk ugyanis a Dobó térre, de már ott vannak a táblák és a meglepően szolid árú napi ajánlatok. Aki Egerben megéhezik, 900 forint körül húslevest és rántott húst vagy brassóit ehet. Mi 1200 forintért ennél izgalmasabb menüt fogunk ki: sonkás kukoricagombócos sajtkrémlevest, sült császárhúst metélőhagymás tejfölös mártással és grillezett polentával. A leves tálban és merőkanállal érkezik, szóval bőséggel mérik az adagot – pont, mint a felszolgálók kedvességét.

Jóllakottan teszünk egy sétát a barokkos hangulatú városka kanyargó utcáin, ahol egymást érik a kávézók, sörözők, borozók, éttermek, cukrászdák. Iszunk egy kávét: a hely kicsit giccses, ám görögös hangulata egészen szórakoztató. Sajnos, a konyha erre a belső udvarra szellőzik, így gyorsan elmenekülünk az olajszag elől. Viszont találunk a borok városában egy pazar sörboltot: a kínálat lenyűgöző, veszünk is egri kézműves sert, ami nem olcsó, ellenben dekoratív.

Eger igazából csak kitérő, a cél meglátogatni a kisnánai várat, amiről azt hallottuk, hogy szépen rendbe tették. A rendezett képet mutató település (ahol bő ezren laknak) kora délután csendes és kihalt. Tényleg szép kis falu, a várat pedig nem lehet eltéveszteni. A tövében tájház, előtte kis parkoló. Begurulunk, kedvesen fogadnak. Itt a belépő kerek egy ezres, ezzel szívesen támogatjuk a vár fejlesztését. Mosolygós fiatalember tart tájékoztatót, elmondja, hol, mit és merre nézzünk, végül felhívja a figyelmünket a vetítésre, ami majd 4-kor kezdődik. A tájháznál kezdünk, ahol a hajdani paraszti életformába nyerünk betekintést. Megállapítjuk: az ágy nekünk igen kicsi lenne. Itt is, a várban is minden tiszta és rendezett. Kronoszkópok segítségével kukkanthatunk a múltba, milyen volt hajdan a kápolna, a gazdasági épület, az udvar. A hőség iszonyatos, ezért amikor rájövünk, milyen kellemesen hűs az egykori borospince, még kétszer lemegyünk enyhülést nyerni…

A toronyból a kilátás pazar. Eljátszhatunk a gondolattal, milyen lehetett az élet ebben a faluban, mely már a 11. században lakott volt. Az Abák birtokolták eleinte, majd a Kompoltiak kezébe került a birtok, ők kezdtek el komolyabb építkezéseket. Megerősítették a templomot, falakat emeltek. Ahogy a vár történetét bemutató 3D-s filmből is megtudhatjuk, minden generáció igyekezett valamit hozzátenni, tovább erősíteni, bővíteni. Amikor a Kompoltiak kihaltak, az Országh-család birtokába került Nána. 1543-ban a vár Losonczy István kezén volt, de az írásos emlékek szerint „ebben az időben a vitézségéről nem éppen híres Móré László védte. A hírhedt rokon innen indult fegyvereseivel rabló portyákra a környék falvai ellen, míg 1543-ban a törökök kifüstölték fészkéből, lerombolva a vár jelentős részét is”.

Különlegesség, hogy itt, a kisnánai vár kőtárában található az ország legnagyobb opálja: jókora, közel mázsás kődarabról beszélünk. Ezzel nemigen szaladna el a hóna alatt csak úgy senki. Járunk-kelünk, nézelődünk az udvaron, a falakon. Aztán mozizunk egyet, s még egy kortárs képzőművészeti tárlatot is megtekinthetünk.

Amit csak lehetett, látjuk és tapasztaljuk is, az utódok megtettek annak érdekében, hogy vonzóvá tegyék ezt a helyet a látogatók számára.

Érdekes módon némileg más hangulatú tapasztalatokra teszünk szert Feldebrőn. Ide viszonylag későn érkezünk, a templom már zárva van. Fél hét múlt, hatkor zárt, sajnálkozunk. Ám ránk szól valaki egy arra haladó autóból, hogy csengessünk be nyugodtan a templom gondnokához, ha be akarunk menni, s megnézni az altemplomot. Felhívjuk az ajtót szereplő számot, hamarosan meg is érkezik a gondnok, miután jelezzük, hogy Debrecenből vagyunk négyen, meg ketten Budapestről. Nyilván nem öröm a munkaidő letelte után látogatókat fogadni, ezért aztán erős feddésben részesülünk, miért nem tájékozódunk, mielőtt eljövünk ide csak úgy.

Nem állunk le vitázni, örülünk, hogy beléphetünk az Európában is egyedülállónak számító hazai templomba, mely a feltételezések szerint Aba Sámuel, a harmadik magyar király sírjára épült. Az uralkodó a ménfői csatában ütközött meg III. Henrik seregeivel. Menekülés közben, valahol a mai Füzesabony környékén gyilkolhatták meg 1044-ben, s először a feldebrői monostorban helyezték örök nyugalomra.

Rövid előadást hallhatunk arról, hogyan nyerte el a formáját a mai templom, mely vészterhes időkben erődként is szolgált. Három méter magas falak és nyolc méter széles, öt méter mély vizesárok vette körül, így sikerült átvészelnie a tatárjárást is.

Igazából az altemplom a különlegesség, mely gyakorlatilag érintetlenül fennmaradt. Sajnos, a freskók csak töredékesen: de ma is döbbenetesen hatnak a biblia jelenetek. Káin és Ábel története, vagy éppen az ítélkező Krisztusé.

Kérdésemre, miért nem lehet itt fotózni, rövid (s nem túl barátságos) választ kapok: azért, mert nem. Megjegyzésemre, hogy nehéz lesz megmutatni a Dehir.hu olvasóinak a helyet fotók nélkül, panaszáradat zúdul ránk, hányszor visszaéltek a fotókkal, és milyen szörnyű, hogy nem becsülik meg, nem is ismerik ezt a helyet. Látogatóként ezzel nehéz mit kezdeni. Az újságíró meg úgy dönt, nem fog könyörögni, hogy képeket készíthessen, amivel segíthetne népszerűsíteni ezt a helyet. Ha az a cél, hogy ezt a kincset titokban tartsák, ám legyen... Mindenesetre míg Kisnánán kedves és barátságos fogadtatásban részesültünk, s úgy gondoltuk, még a másnapi ételkóstolóra is visszatérünk megízlelni, milyenek a helyi szlovák ételek, Feldebrőn azt érezzük, kicsit több mosoly és több kedvesség sokat jelentene – még ha nyitvatartási időn túl is érkeztünk.

A mosolyt és a kedvességet persze megkapjuk azért itt is, nem túl messzire a templomtól. Gecse István pazar borokkal kínál és különleges sajtokkal. Sokan nem tudják, mondja, de a francia Sauternes és Tokaj mellett a debrői borokra is jellemző az aszúsodás a botritisznek köszönhetően. Nála a bor valóban a kultúra része: borházában muzeális értékű prések, hajdani szőlész és borász eszközök is sorakoznak az elismerő oklevelek mellett.

Másnap elmegyünk a kisnánai ételkóstolóra. Van itt minden: macok, pampuska és ganca – azaz lapcsánka, lekváros fánk és burgonyából ill. kukoricakásából készített galuska. Még egy barátságos kutyus is mellénk szegődik, és szívesen fogad minden adományt. Aztán Sirok felé vesszük az irányt. Az ég azonban hirtelen beborul, szél támad, rázendít az eső. Abban maradunk, Sirok nem szalad el előlünk: legközelebb újra eljövünk, s akkor feltétlenül megnézzük. Egy kávéra ismét befordulunk Egerbe. Mire odaérünk, az eső eláll: minden tele turistákkal, zsong az egész kisváros.