Magyarország gyöngyszemei: a Káli-medence

---

Balaton-felvidék, Káli-medence – Itt minden van, amit csak kívánhatunk: csodálatos táj, történelmi műemlékek, kiváló borok és étkek, no és a Balaton. Ősszel különösen érdemes felkeresni.

---

Igazán szerencsésnek vallhatják magukat a Veszprém megyében élők: vizet, dombokat, hegyeket, felejthetetlen várakat és kastélyokat hagyott rájuk a történelem. Az alföldi ember csak kapkodja a fejét, bármerre jár: még ha nincs is elég meleg ahhoz, hogy a Balatonban megmártózzon, megmászhat helyette mondjuk egy várhegyet. Vagy belátogathat valamelyik pincészetbe, hogy ízlelgesse a Balaton-felvidék „levét”. Lehet vállalkozni kerékpártúrákra (több kiépített bicikli-út várja a tekerőket), körülnézhetünk autóval, és akár gyalogosan is felbaktathatunk valamelyik középkori várromhoz. A térség egyik gyöngyszeme a Káli-medence: egy körülbelül negyven kilométeres túrával csodájára járhatunk a Balaton-felvidék kínálatának.

Utunkat Zánkán kezdjük. Talán kevesen tudják, hogy az egykori nagy úttörőtábor névadója gyakorlatilag egy alig ezer lelkes falu. Árpád-kori település, templomát még az 12. században emelték, ehhez képest meglepő lehet, hogy a lelki hajlék – ami a község kiemelkedő műemléke – ma a református közösségé. Zánkáról északra indulva Monoszló felé indulunk a Káli-medencébe – jól művelt szőlőültetvények között hajladozik a műút, mígnem egy kereszteződéshez érünk, ahol érdemes balra hajtani, fel Hegyestűre. Egy 337 méter magas hegyre kell felkaptatni, de megéri: az egykori kőbánya közel ötven méter magas fala demonstrálja régi idők korát, azt, hogy milyen is egy 5-6 millió évvel ezelőtt működött vulkán belseje. A kráterben megdermedt láva függőleges oszlopokba „szeletelte” a hegyet, ennek metszetét láthatja, és járhatja majdnem körbe a látogató. Úgy tartják, a Káli-medence kapujának őre Hegyestű. Találó az elnevezés, mert a térség több pontjáról jól látható a hegy, míg annak tetejéről az egész gyönyörű vidék.

Hegyestűről jövet érdemes beugrani a közeli Monoszlóra. Már csak azért is, mert korábban tábla jelezte, hogy Árpád-kori templomot rejt magában a kis falu. Aztán a meglepetés akkor ér bennünket, amikor felnézünk a település egyetlen templomának tornyára: nem katolikus kereszt, hanem református jelkép magasodik az ég felé. Pedig az írásos emlékek szerint már a 12-13. század fordulóján felépítették (és sajnos kívülről most is annyira leharcoltnak tűnik, mintha tényleg közel ezer éves lenne), ám – amint azt egy segítőkész fiatalember elmagyarázta – a törökök felgyújtották, majd a többszöri átépítés után a reformátusoké lett. „Ma a lakosság jó hetven százaléka református vallású” – teszi hozzá a helyi kalauzunk. Az egyébként takaros Monoszló központjában fotózhatunk egy világháborús emlékművet is. A katona-alakból első világháborúsra tippelünk, ám a feliratból kiderül, hogy tévedtünk: ez a szobor az 1939-1945 közötti hősi halottak emlékét őrzi.

Következik Köveskál, a Káli-medence szíve. Lenyűgöző település, bizonyára kiváló éttermekkel – délidőben sajnos órákig várhatnánk, hogy helyet kaphassunk – és rendben tartott portákkal. A falu központjában áll a katolikus templom. Amilyen kicsi, annyira szép, kertjében kőből faragott Krisztus-kereszttel. Nem is jut eszünkbe, hogy alig hét kilométernyire vagyunk a Balatontól, a szürkebarát, az olaszrizling és a tramini szőlőültetvények között. Innen Szentbékkála felé vesszük az irányt, és nem sejtjük, hogy az egész Káli-medence talán legszebb települését vettük célba. Útközben újabb műemlék-jelző úti tábla: Töttöskáli templomrom, jobbra.

Akkor jobbra, szőlősbirtokok között visz a zúzottköves út. Német vendégeit gardírozó hölgytől érdeklődünk a rom hollétéről, ő csak annyit mond, itt áll, velünk szemben. Maradjunk annyiban: nyilván templomot emeltek itt elődeink a 12. század végén, ma azonban csak egy néhány falmaradványos romocska áll a Fekete-hegy oldalában. Nem úgy Szentbékkálán, ahol csodálatos templom tekint le ránk egy „Kálváriadombról”. Az egész települést áthatja a hit és a szőlő: csodálatos fehérre meszelt házfalakon és kéményeken láthatjuk Jézus IHS-monogramját, a homlokzatokon pedig szőlőfürtöt cipelő boros-gazdákat. Igazi ékköve e hely a vidéknek, zegzugos utcák, cserepes és nádas háztetők varázsolják el a turistát. A falu határában pedig rengeteg kőre, pontosabban egy kőtengerre bukkanunk. Ez a kőhát a Káli-medence egyik legjelentősebb geológiai értéke. Vulkanikus utóműködés idején keletkezett, hévizes források törtek fel, és a forró víz az itt található fehér homokot gyakorlatilag cementté formálta. Hosszú idő alatt óriási kőlepények jöttek létre. Ezt hívják ma Kőtengernek.

Többtonnás kövek ezek, bőven alkalmasak voltak malomkő-alapanyagnak. Hordták is lelkesen őrlőkőnek a környékbeli molnárok, de szerencsére maradt még belőle a 21. század emberének is. Aki fényképezi, megmássza, onnan fényképez, billeg az „ingókövön”, amely a nagy kőtábla tetején mozog a rajta ugrálók alatt, majd elgondolkodik egy kicsit, hogy mily’ keveset juttatott nekünk ehhez képest a földi létből a történelem. Persze sokan hisznek e kövek csodatévő hatásában is: azt tartják, hogy energia kisugárzása gyógyít. Sokan járnak ide rendszeresen energiát gyűjteni, feltöltődni. Mint ahogy inni is a néhány kilométernyire lévő Kékkútra, annak ásványtartalmú kiváló vízéből.

Kékkútra Mindszentkálla érintésével jutunk. Szép, csendes kis falu egyik is, másik is. Kékkút a Káli-medence észak-nyugati részén fekszik. Egyetlen utcából és a környező dombokon lévő pincékből áll. Már a 3-4. században népes település volt, a régészeti feltárások szerint erre vezetett a rómaiak Itáliából Aquincumba tartó útja. A legenda szerint savanyúvíz-forrása Theodóra császárnő kedvenc itala volt. Nem csoda, mert ha azt itta, amit mi is megihatunk ma a település határában álló üzem előtti forráskútból, akkor igazolhatjuk a felség jó ízlését (pláne, ha a délutáni napsugarak melegen tűznek a tikkadt vándorra). Szóval Kékkút hírét az 1900-as évek elején elkezdett ásványvíz-palackozás alapozta meg. 1907-ben kezdték forgalmazni az itt talált ásványvizet „Anna-forrás víz” néven. Theodorára csak az 1920-as években keresztelte el Tokaji József, a víz akkori palackozója.

Utunkat a Káli-medence déli kapujánál, Kővágóörsön fejezzük be. Az alig 800 lelkes faluban csak egy, a portája előtt körtét árusító asszonyt látunk. Csendes hely ez, még a kocsma is zárva van. Ki gondolná ma, hogy ez a hely a középkorban a vidék egyik legfontosabb településének számított. Központjában az ellenreformáció korában épített katolikus templom uralja a teret. A templom előtti parkban találjuk a Hősök kútja elnevezésű emlékművet. A kút mögötti boltíves emlékmű a falu első- és második világháborús hőseinek emlékét idézi. Kővágóörsről Révfülöp felé indulhatunk, ha gyorsan a Balatonhoz vágyunk, ám egy gyors „hátra arccal” Kékkút felé visszamehetünk Zánkára. Az útról visszatekinthetünk mindarra, amit eddig láttunk: Mindszentkállára, Szentbékkálára, Köveskálra, és nem utolsó sorban Hegyestűre. Úgy intünk búcsút a Káli-medencének, hogy elégedetten nyugtázzuk: ide érdemes volt ellátogatni.

Széles Tamás írása