Magyarország gyöngyszemei: vár állott, most… - 1. rész

---

Balaton-felvidék – Régi dicsőségünk, vagy legalábbis harcos idők tanúi az egykori végváraink. Többségüket csak romként látogathatjuk, de hisszük, hogy így is megéri.

---

„Tátika, Somló, Szigliget, badacsonyi hegyhát integet” – talán már csak a mai negyvenes korosztály és annak felmenői emlékeznek a régi balatoni nótára. De vajon hol is van az a Tátika? És a Somló? Persze, tudjuk, ugyanott, ahol éppen Szigliget és a Badacsony. A Balaton-felvidéken, a csodálatos Keszthelyi-, Káli- és Tapolcai-medencék övezte néhány tíz kilométeres sugárban bizony sok régi végvár idézi elénk a történelmet. Persze, hiszen az itt lévő – általában – bazaltkúpok tetejére viszonylag jól védhető erődöket lehetett építeni. Kellett is, mert a tatárjárás átütő sikere bizonyította IV. Béla királyunknak, hogy kőből épített erősségek nélkül nehezen védhető a hon. És az erő, tudjuk jól, nem csak a falakban, hanem a védők lelkében honolt. Nagyszerű történeteket „mesélnek” ma is váraink, érdemes hát felkeresni őket. Arról nem is beszélve, hogy föntről letekintve sok helyen csodálatos látvány fogadja a tikkadt turistát.

A Balaton-felvidéken, elsősorban Veszprém és Zala megyében több egykor volt erődítmény várja a látogatót. Vannak az „agyonmarketingeltek” (mint például Sümeg vagy Szigliget), melyek kapujában megálljt parancsolnak mai védőik a belépőt nem váltó „hódítóknak”. Persze, érthető, hogy a több esetben magánpénzből (is) felújított, vagy éppen folyamatos felújítás alatt álló várak gazdái szeretnék, ha beruházásuk valamikor megtérülne. Ezzel szemben találunk több olyan helyet, ahol a szabad a gazda módjára elég csak felbandukolni a hegyre, és közelről megszemlélni a falakat. Amelyek azonban javarészt csak romok.

A magyar végvárak hatalmas szolgálatot tettek a hazának a török hódoltság hosszú évtizedei alatt, még akkor is, ha többségüket azért bevette a mindig túlerőben lévő oszmán had. Kisebb és nagyobb honvédő dicsőségekről maradt fenn krónika, mígnem aztán a Rákóczi-szabadságharc után a Habsburg Birodalom urai úgy döntöttek: nem kell a magyarnak a rebellió sok fészke, és váraink javarészét felrobbantották. Volt olyan, amit aztán később felújítottak, és van sok olyan, melyet nem. Ez utóbbiak közül válogattuk ki úti célunkat: felkerestük Tátikát, Somlót, Csobáncot, Hegyesdet és Rezit. Ha mindenhová szeretnénk ellátogatni, érdemes két naposra tervezni a túrát. Egyrészt a hosszú gyaloglások eseteleges fáradalmai, másrészt az ezekből következő távolságok miatt.

Somló

A Bakony északi körzetében, Doba községben járunk. Szőlőültetvények mindenhol, a már elég nagynak tűnő, de még szemlátomást éretlen fürtök jelzik a szüret közeledtét. Már messziről, az útról láttuk a Balatontól legmesszebb lévő tanúhegy, a Somló bazaltkúpján ágaskodó várat. Mivel falaiból elég sok megmaradt, meggyőzőnek tűnik – nem is kérdés, hogy közelről is megvizsgáljuk. Ami nem is annyira könnyű. Egy darabig „engedi” a gépjárműforgalmat az út, aztán nehezedik a terep, egy sorompó már jelzi is: innen gyalog mehetünk csak tovább. Persze, ez nem baj, nagyon szép erdőben, bár kissé sokat kell mászni (a vár 416 méter magasan van, de természetesen nem nyílegyenes út visz kapujához, így jól „körüljárjuk” a hegyet). Megéri, mert egy egészen jó állapotban lévő, bőséges maradványokkal bíró várromot találunk, ahonnan a látvány lenyűgöző.

Somló várát valamikor a tatárjárás után emelték. Neves urai voltak, többek között a Garaiak, a Rozgonyiak, sőt Mátyás király híres hadvezére, Kinizsi Pál is. Tragédiáját is a sok gazdacsere okozta, állaga a 17. században kezdett romlani, és ez a következő században csak fokozódott. Nem kellettek tehát komolyabb ostromok, vagy mondjuk robbantások, elintézték az erődítményt maguk a tulajdonosok. Szerencsére a jelenleg állami kézben lévő várat ma – a lehetőségekhez képest – rendben tartják, érdemes meglátogatni és nem csak lentről, a szőlőültetvények tövéből megcsodálni.

Rezi

Cserszegtomajban, az egyik étteremben érdeklődünk a háziasszonytól, hogyan jutunk fel a rezi várba. Menjünk Rezibe – mondja, ott majd nyilván eligazítanak. Úgy hallotta, fel lehet menni, de ő még nem járt arra, mert nyáron sok a munka az étteremben, télen ő meg fázós. De annyit tud, hogy érdemes ellátogatni a romhoz, mert szép a kilátás. Valóban, ezt már mi is igazolnánk: nagyon szép panoráma fogad bennünket a várfalon. Persze, előbb oda kell jutni.

Rezi várát jól táblázzák, gyakorlatilag elvéthetetlen. Szőlőbirtokok mentén és erdészeti dűlőutakon kaptatunk a hegyre, csupán az utolsó háromszáz métert kell gyalog megtenni. A vár 418 méteres magasságban, a Meleg-hegy dolomitgerincén áll. Valamikor 1292 és 1307 között építhették a falut akkor birtokló Pécz nemzetségbeli Apor és Lukács leszármazottak. Birtoklói sorra váltogatták egymást az évszázadok alatt: volt a Lackfiaké, a Medveieké, a Pethőké. Elfoglalták a németek, de ostromolták a törökök is. A 16. század végén már romba dőlt rezi váráról olvashatunk a feljegyzésekben.

Rom ez ma is, de látszik rajta a felújítások nyoma. Várkapu, helyreállított nagyobb faldarabok idézik elénk a régi szép időket. A várudvaron álló eligazító tábla pedig jelzi, hogy innen milyen távolságban vannak a „többiek”. Nos, nem kell csak ezt olvasni, innen szabad szemmel is látszik Tátika, és ha jól meresztjük, akkor akár Sümeg erősségét is láthatjuk a távolban. Rezi állapota, a környezet, a fellelhetőség és az innen látható panoráma alapján: csillagos ötös!

Tátika

A Keszthelyi-hegységben a Bakony délnyugati lábainál kereshetjük fel Tátikát, Magyarország egyik legkorábban épült magánvárát. A mai romot a 413 méter magas hegycsúcson találjuk, igaz nem könnyen. Zalaszántón, az egyik helyi kocsmában érdeklődünk az útirányról. Azt gyorsan elmagyarázzák, hogy nagyjából melyik kanyarban kell letérni az aszfaltútról, aztán menni kell „felfelé jó sokat, és ott van”. Nos, felfelé mentünk jó sokat, aztán csak nem volt ott. Az okostelefon helymeghatározója viszont mutatja, hogy 190 méterre és egy percnyire van, mégsem kerül elő, csak megyünk, egyre beljebb az erdőben. Későn vesszük észre, hogy valójában az országos kék-túra útvonalát követjük a fákra festett jelzések alapján. Nem volt tehát elég felfelé gyalogolni az egyébként gyönyörű ősbükkös erdőben, még a gerincen teszünk egy jó félórás kitérőt. Visszafordulva, egy korábbi elágazásnál vesszük észre egy odébb álló fán az „L” jelet – alighanem ez lenne a vár jelzése. Megállapítjuk, hogy érdemes lenne kicsit jobban kitáblázni az egyébként már tényleg közel lévő romot.

Ami – amúgy – viszonylag sokat megmutat korábbi önmagából. Áll néhány külső és belső fal, van némi várbelső is, egy olyan épületféle. Az északi fal keleti részén áll a vastag falú öregtorony. Szabálytalan alaprajzú, belső toronnyal ellátott vár volt ez, a már említett Árpádházi időkben épült. Nevét az első ismert birtokosa, a Tátika nemzetség után kapta. Megéri a kissé hosszú utat megtenni a tetőre, hiszen Pazar látvány fogad bennünket: megcsodálhatjuk a Zalaszántói-medencét, a Keszthelyi-hegységet, Rezi várát, de akár a Balatont is.

Hát megcsodáljuk! Aztán lassan indulni kell lefelé. Már csak azért is, mert kezd esteledni, és közülünk nem mindenki örül ennek, menekülne az erdőből. Ami egyébként csodaszép: hatalmasra nőtt, bő 200 éves fák között hagyjuk magunk mögött Tátika, és a térségnek a nap folyamán megcsodált összes várát.

(folytatjuk)

Széles Tamás írása