Őszi kirándulást tettünk a sárkányok, pálinkák és lekvárok földjén – fotókkal

---

Tiszakóród – Akár egyetlen napba is sok látnivalót és élményt belepréselhetünk, ha a szatmári vidék felé indulunk.

---

A térképre nézve nincs túl messze, de ha autóba ülünk, akkor bizony kanyargós út vezet a szatmári vidék felé Debrecenből. Két igazán gyönyörű őszi napot sikerült kifogni ezen a tájon, ahol meghatározó a lassan kanyargó folyó(k) és az ukrán határ közelsége. A táj egészen sajátos hangulatú, különösen ebben az évszakban. Ha süt a nap, a tarka levelektől remegő erdősávok és a köztük megbúvó falvak, tanyák mintha egy monumentális akvarell részletei lennének. Otthonról azzal az útravalóval indultunk el, hogy majd meglátjuk, ezen a vidéken milyen jó emberek élnek – és ezt mi is így tapasztaltuk.

Debrecenből az utazó Nyíradony és Nyírbátor felé tartva láthatja, folyik a 48-as út felújítása. A munka most még olykor lassítja a tempót, de ha kész lesz, egészen más lesz a közlekedés ezen a szakaszon. Mivel az idő jó volt, úgy döntöttünk, Nyírbátorban járunk egyet. E történelmi hangulatú városka ügyesen él a legenda kínálta lehetőségekkel. A régi rege hőse, a Gutkeled nemzetségbeli Vid még Szent István király idejében megölte az Ecsedi-láp sárkányát, és hogy bizonyítsa tettét, magával vitte a sárkány három fogát – melyek a Báthory-féle címerben is szerepelnek. Nem csoda, hogy itt minden sárkányos: a hotel, a köztéri fafaragások, de még a kocsmába hívogató táblán is sárkány tartja a korsót.

Az október új múzeumi nyitvatartást hozott, szombaton és vasárnap nem léphettünk be a múzeumba, a Báthory Várkastély és panoptikum viszont tárt karokkal és kellemes meglepetéssel várt, a közelgő Mindenszentek és Halloween ürügyén pazar ötletekkel teli játékra invitálva a közönséget. A történelmi hősök arcára mesefigurák maszkjai kerültek, mi pedig a tökökkel, egérkékkel és egyéb szórakoztató díszletekkel felvértezett termekben nézelődhettünk. Ide nagyon közelre esett a több mint fél évszázada épült református templom, mely az ország leglátogatottabb műemlékei közét tartozik. Építtetője, Báthory István erdélyi vajda volt, aki a kenyérmezei csatában Kinizsivel nagy diadalt aratott a betörő törökökön. A templom mellett álló, tölgyfából ácsolt harangláb 1640-ben erdélyi mintára készült, s méltóságteljesen nyúlik az ég felé.

Fehérgyarmat felé tartva tettünk egy letérőt a két egykori faluból összeépült Cégánydányádra. Czégény monostorát már 1181-ben említették az oklevelek, ez a környék a Kölcseyek és a velük rokonságban álló Kende család birtoka volt. Az 1833-ban épült Kende kúria és festői, száz holdas angolparkja megér egy sétát. Mi csak a parkban járhattunk egyet, mivel a kastélyt zárva találtuk, ám ez is kellemes élmény volt. Az épület mögött magasodó, több mint 160 éves juharlevelű platán különösen most, ősszel nyújt igazán lenyűgöző látványt. E faóriás 25 méter magas, lombkoronája 40 méterre terül szét, s ha alatta állunk, láthatjuk, ágait itt-ott bizony ki kellett támasztani.

Innen meg sem álltunk Fehérgyarmatig: a közelgő halottak napjára figyelmeztető virágokkal teli város szombaton kora délután igen álmos tekintettel fogadott. Pár perccel kettő után az üzletek már zárva voltak, s a presszóban sem kaptunk kávét – pedig ajtaja nyitva volt még, s a pultot egy törzsvendégnek tűnő öregúr támasztotta. A cukrászdában viszont nem kellett csalódnunk: a finom fagylalt és kávé mellé jó szó is jutott. A tulajdonostól megtudtuk, hogy Debrecenből nősült ide, s mikor hallotta, merre jártunk, hova készülünk, ajánlotta, nézzük meg a nagyari Luby-kastélyt is.

El is mentünk: tényleg szépen rendbe tette egy fővárosi építési vállalkozó a századok során leromlott épületet, melynek kertjében pazar rózsatövek százai virultak. Itt fejenként egy ötszázasért sétálhattunk, ezt megtoldva hétszáz forinttal meghallgathattuk a folyosón állva két percben a kastély történetét és felmehettünk az emeleti termekbe is, ahol elvileg interaktív foglalkozás meg szabadulószoba várja a látogatókat – ám ezekből mi semmit nem kaptunk, mindössze megnézhettünk, hol rendezhetnénk egy parádés esküvőt, ha arról álmodoznánk, hogy egy rózsakert kastélyában mondjuk ki a boldogító igent. (S tehettünk egy kört a téli kertben is.)

Ezzel szemben Túristvándiban azt tapasztalhattuk, többre tartják a sűrű fillért a ritka forintokhoz képest: a fejenként kétszáz forintos jegyáron senki nem töpreng, megkockáztassa-e a belépést a vízimalomba, ami a Felső-Tisza-vidék büszkeségének számít. Ennyiért egy nagycsalád is vígan bevonul, tesz egy kört ebben az ódon hangulatú, egyébként működőképes ipartörténeti építményben, majd jár egyet a festői környéken.

Szállásunk Tiszakóródon volt. Hangulatos, szerény település: patikája nincs, orvosa viszont igen, Kósa Péter személyében, aki idén elfogadta a falubeliek felkérését, és az önkormányzati választáson elindult polgármesteri tisztségért, amit el is nyert. Hosszú kertek, s a kerítés előtt lócák jellemzik ezt a tájat – bár mint az itt lakó Kósáné Nagy Angéla emlegette, régen nagyobb élet volt errefelé, idősebbek és fiatalok egyaránt kint ültek, beszélgettek, játszottak, az internet meg a tévé világa még nem szippantotta be az embereket. Férje, Kósa Elemér, akit mindenki Öcsinek hív, mint büszkén emlegette, remek kalauzunk volt, és megmutatta a gátat, ahol ebben az aszályos időszakban meglehetősen karcsún csordogált a folyó. Az már ott Ukrajna – intett a túlparti fák felé. S megcsodáltuk a Bukót is, a gátat, ahol a Tiszába (mint Petőfi is írta) „a kis Túr siet beléje, mint a gyermek anyja kebelére”. Most itt is alig-alig csordogált víz, bezzeg amikor jött a nagy árvíz jó húsz éve, ki sem látszott a gát tetején a két kék oszlop: itt minden víz alá került. Félelmetes, mikor a faluban ülünk a házban, és halljuk a száguldó folyó morajlását – idézte fel útikalauzunk.

Ha már irodalmi vizekre eveztünk: érdemes megnézni Tiszacsécsén Móricz Zsigmond szülőházát. Ebben a Tiszakóródtól pár kilométerre fekvő faluban rendezett porták fogadják a turistát. Vasárnap itt sem volt nagy élet, viszont akiket láttunk, mint a kertjükben, a házuk körül szorgoskodtak.

A szatmári vidéknek nem csupán a pálinka messze földön ismert, illatos kincse, hanem a jóféle lekvár is. Könnyű elcsábulni, ha szeretnénk egy-két üveggel magunkkal vinni (akár ajándékba) ebből a finomságból. Így jártunk Szatmárcsekén is, ahol a temető előtt ajánlotta figyelmünkbe szörpjeit és lekvárkülönlegességeit egy kedves asszony, nem volt könnyű választani, rebarbarát, szilvát vagy somot válasszunk. A csónak alakú fejfáiról ismert sírkert rendezett képet mutatott, a Himnusz halhatatlan sorainak szerzőjére pedig klasszicista síremléke előtt fejet hajtva emlékezhetünk.

Ha valaki arra vágyik, hogy kirándulásai során kapkodás, különösebb célok nélkül meg-megálljon, nézelődjön, élvezze a szép környékeken eltöltött órákat, ne hagyja ki ezt a vidéket. Nincs közel, de messze sem. Vegyen diót, lekvárt, pálinkát – s vigye magával, mint mi az utolsó szép őszi napok emlékét. S ha ideje engedi, álljon meg hazafelé Mátészalkán is, ahol a Szatmári Múzeum interaktív szekérkiállítása egy más tempójú, más sodrású időt rajzol elénk.