Távoli rokonaink modern várost építenek a Volga vidékén

---

Joskar-Ola - Aki sokat utazik, felkészülése napi ritmusához tartozik, hogy igyekszik előzetesen feltérképezni a meglátogatandó hely érdekességeit, nevezetességeit. Mondhatni, hogy a bőrönd bepakolásához hasonló szükségszerűség a bedeker, a térkép, a történelmi atlasz fellapozása – arra azonban ritkán kerül sor, hogy a nyelvünk históriájával kapcsolatosan is érdemes kutakodni a távoli táj felkeresése előtt.

---

A Volga középső folyásánál elterülő Mari Köztársaságban élő finnugor nyelvrokonaink vélhetően rossz néven vennék, ha a távolból érkezett testvér nem lenne tisztában az ősi kapcsolattal.

A névadó vonalat természetesen ismerjük, s azzal tisztában vagyunk, hogy a 15 milliós magyar és a 6,5 milliós finn közösség mellett a Baltikumban élő egymillió észt is e nyelvcsaládhoz tartozik, miként a csaknem hasonló nagyságrendben, ám Oroszország több területén szórványokban letelepült mordvinok is. Akkor azonban már sokan bajban lennénk, ha az udmurtokról, a marikról (más néven: cseremiszekről), a komi és permják nyelvcsaládról, vagy a manysi és hanti közösségről, a nyugat-Szibériában élő obi-ugor csoportról szólnunk kellene.

Finnugor nyelvtanóra Oroszországban

A Mari Köztársaságba látogatónak nem kell az Uralon túli zord vidékekig utaznia, bár az kétségtelen, hogy ilyenkor, télen itt is tanácsos jól felöltözködnie. Éjszaka nem ritka a -30 fok alatti hideg, s a szikrázó déli napsütés is még február végén is -19 fokot világít meg az utcai hőmérőn.

Az utazó Moszkvából röpke 13 órányi vonatozással, vagy a Kazanyba tartó repülőjárat és az autópályás kocsikázás kombinációjának kényelmesebb kínálatát választva viszonylag gyorsan Joskar-Olában találja magát. A mari főváros, a maga 240 ezer lakosával Debrecen léptékű település – a Kádár korszak szocialista „testvérvárosítási” programja azonban 1971-ben a vasi megyeszékhelyet jelölte társként. A házasság ma már inkább csak nevében él, de vannak látható jelei is. Az egyik lakótelepre vezető úton cirill betűvel leírtan olvashatjuk „Szombathely mikrorajon” nevét, s az egykor szoros kapcsolatra utal a hajdanán nagy forgalmú, az évek során azonban megszűnt magyar étterem előtt a fehér női alakot megörökítő Savaria szobor is. Azt azonban még tapasztalt házigazdáim is érdeklődéssel hallgatják, hogy nem a kőbe formázott hölgy keresztnevére, hanem a vasi város római elődjére utal a latinos csengésű név. Más kérdés, hogy a túlsó „térfélen”, hazánkban is gyakorta elhangzik a kérdés, ki is az a Jós Karola, akiről Szombathelyen városnegyedet neveztek el…

Főváros a Koksaga folyó partján

Nos, Joskar-Ola mari nyelven „vörös várost” jelent. A Kis Koksaga-folyó partján fekvő, 1584-ben alapított település 1927 óta viseli ezt a nevet, s immár fővárosa az 1991 óta önmagát alkotmányában szuverénnek nevező, a közigazgatási-politikai gyakorlatban Oroszország részének számító államnak. Az önállóság hangoztatása a szovjet korszak utáni időkben a nemzeti nyelv és kulturális sajátosságok megőrzésének igényét jelzi. A Tiszántúl területének megfelelő nagyságú erdős, ligetes, tavas vidéken elterülő hétszázezres lélekszámú Mari Köztársaság lakóinak nagyjából a fele mari nemzetiségű, az ősi nyelvet azonban leginkább csak a falvakban, kis településeken beszélik – a nagyvárosban az orosz a közélet nyelve.

A múlt század húszas években önálló mari színház, múzeum, könyvkiadó létesült, a mari nyelvű rádióműsort 1933 óta, televízióadást 1960 óta sugároznak – váltakozó időtartamú, szerény adásidővel. A kisebbségi kultúra ápolása, az anyanyelv oktatása elviekben precíz jogi keretek közé van foglalva, a gyakorlatban azonban hallani panaszokat is, s ilyen véleményeket rögzítenek a finnugor megfigyelők is, miként a marik pogány hagyományokra épülő animista vallásának gyakorlása sem mindig zökkenőmentes. Ezzel együtt a marik kezdettől fogva aktívak a finnugor világ eseményeinek megszervezésében. Joskar Olában külön Finnugor Alapítványt is létrehoztak, 1972 óta működik a Mari Állami Egyetem, 1990-től lehet mariul tanulni, és itt található meg az Oroszországi Finnugor Népek igazgatósága is, 2005-ben pedig e város adott otthont a X. Nemzetközi Finnugor Kongresszusnak.

Szombathelyen is focizott a miniszter

A városba érkező látogató két különlegességre figyelhet fel. A modern építészet egyedi stílusára és a sport megkülönböztetett helyére, szerepére. Utóbbi tekintetben sok a hasonlóság Debrecen és Joskar-Ola között – képzeletbeli testvérvárosi híd köti össze a nagyerdei létesítményeket és a Koksaga folyó partjára települt sportcentrumot. A tudósító épp azokban a napokban járt a Mari Köztársaság fővárosában, amikor szülővárosa elnyerte az úszó Európa-bajnokság rendezési jogát. Dicsekedve, büszkén újságolta is a hírt vendéglátójának, Vlagyimir Mihajlovics Csumakov sportminiszternek. Nem kellett sok idő a válaszra – a politikus (aki egyébként 25 esztendeje irányítja a köztársaság sportéletét, s Joskar-Ola labdarúgójaként annak idején pályára lépett a Haladás VSE stadionjában vendégeskedő csapatban) városnéző sportsétára invitálta a debreceni újságírót.

S jártunk a házak közé szorított futballpályán (a dermesztő hidegben is teljes gőzzel zajlik a 20 csapatos nagy pályás városi bajnokság), megtudtuk azt is, hogy a minifutball, azaz a futsal sokkal nagyobb tömegeket vonz, s igen népszerű. Láthattuk a városhoz közeli szabadtéri sportbázison, hogy nem csupán a Síelés Napja országos rendezvénysorozat helyi versenyén kötöttek több mint hatezren lécet a lábukra, hanem egy átlagos vasárnap délelőtt is zsúfolt volt a sícentrum – éppen a pedagógusok versenye zajlott, de sok száz amatőr síelő is rótta a kilométereket az erdei utakon. Most építik, s 2013-ra már meccseket is rendezhetnek a fedett futballstadionban – a „manézs” Oroszország legnagyobb téli focipályái közé tartozik majd, s büszkén mesélik, hogy 38 méteres belmagasságával még a „szomszédot”, az örök vetélytárs Kazanyt is sikerült lepipálni, hiszen a jövő évi nyári Universiade házigazdája, a tatár főváros kisebb csarnokkal bír.

Ami pedig a szabadtéri stadiont illeti, a 15 ezres aréna néhány éve épült (alig több mint hat hónap alatt…), s minden komforttal fel van szerelve. A szomszédságában fitness központ és hatalmas jégcsarnok (az egyik a város két ilyen létesítménye közül), s ott van a négy fedett pályát felsorakoztató, s a látogatásunk idején rangos, dollárdíjazású nemzetközi versenynek otthont adó teniszcsarnok.

Folyóparti sportközpont

A városi sportutazás igazi látványossága a folyóparti sportcentrum volt. Labdarúgó edzőpálya, olimpiai méretű versenyuszoda (érdekessége, hogy nem csak a hosszanti 50 méter, hanem „keresztben”, a 25 méter is nemzetközi versenyek rendezésére alkalmas, s mivel szinkronúszók is rendszeresen használják, a mélysége is extra méretű), egy másik nagy uszoda, mely inkább a városi tömegigényeket elégíti ki, s egy 3500 nézőt befogadó jégcsarnok, mely természetesen hokira termett, de a közönség-korizás is kellő szerephez jut.

– Igyekeztünk úgy összeállítani a programot, hogy ne legyen üresjárat – mondja Csumakov sportminiszter. – A hétköznap délelőtti órákban az iskolák a tanítás részeként, ingyenesen használhatják a létesítményeket, de a közönség számára sem jelent nagy anyagi terhet a jegy megváltása, hiszen korosztálytól függően 1-2 dollárnyi (kb. 200-400 forint) a belépő az uszodába, vagy a jégcsarnokba.

Azt pedig a létesítmények bejárásakor tapasztalhattuk, hogy sportügyekben járatos tervező csapattal dolgoztak, amikor néhány évvel ezelőtt megépült a komplexum. A két uszodát, illetve a közöttük elhelyezkedő jégcsarnokot a nagyközönség számára is használható földalatti folyosó is összeköti. Mindenütt széles terek, lépcsők, hatalmas ruhatárak, tágas öltözők – melyekben korizás után akár le is zuhanyozhatunk. A sajtómunkások számára újságírói irodák, konferenciaterem – melyben szinkrontolmácsolásra is van lehetőség, s minden résztvevő előtt mikrofon segíti a kommunikációt.

– Természetesen egyéb városi rendezvényeket is tartunk itt, de minden úgy épült, hogy a sport megfelelő kiszolgálásban részesüljön, mindenki kényelmesen tudjon mozogni, dolgozni, gyakorolni. Tartottunk már itt össznemzeti, orosz úszóbajnokságot is, számos fontos rendezvényt, s azt reméljük a nemzetközi körforgásba is be tudunk kapcsolódni, a sportturizmusnak is szereplői lehetünk – fogalmaz a köztársaság sportéletének első embere, aki a minisztériumi feladatok elosztása szerint a turizmusért is felel.

Jellegzetes, sajátos építészeti stílus

Az idegenforgalom szintén meghatározó lehet az oroszországi lépték szerint kis településnek számító mari főváros életében. Joskar-Ola olyan különlegességet kínál a látogatóknak, amit kevés helyen láthatunk.

Az évszázadokkal ezelőtt itt otthonra lelt mari népesség kisvárosi építkezéséből nem sok maradt: elsodorta a történelem – többek között azért is, mert az orosz telepesek megjelenése után a cseremiszek első csoportjai már a 17. században indultak új hazát keresni maguknak, Baskíria felé véve útjukat, kialakítván a keleti marik közösségét a valamikori Magna Hungaria egy darabkáján. Aki maradtak, leginkább a falvakban őrizték meg az orosz építési kultúrához kapcsolódó hagyományos stílusukat. A közigazgatási központok nem sokban különböznek egymástól. Joskar-Ola azonban merőben más.

A város utcán bandukolva egymás mellett láthatók itt az erdei környezetre utaló tipikus orosz faházak, a harmincas-ötvenes évek jellemző szocialista épületei, a hetvenes években húzott lakótelepek, az aranykupolás templomok – s a modern kor épületei. Melyek a 49 éves Leonyid Igorevics Markelov elnök erőteljes városfejlesztési elképzeléseit tükrözik. A jogi és katonai végzettségű, s a filozófiai tudományok doktora címmel rendelkező politikus az építészet terén is maradandód akar alkotni 2001 óta tartó elnöki megbízatása során. A helyi és orosz elemeket nem elfeledve, de elsősorban a nyugat-európai stílusjegyeket hangsúlyozva alakítja a modern központot, melyben sok az olasz hatás, de „visszaköszön” a prágai óvárosi torony, a moszkvai Kreml néhány jellegzetessége is, a folyóparton létesítendő új kormányzati épületek hivatalos elnevezése is Brugge-negyed, jelezve a hasonlóságot a flandriai város csipkét idéző csodálatos szépségű házaival.

Gondolná az ember, hogy filmes díszletek között, kísértetvárosban sétálgat a metsző fagyban, ám a templom bejáratánál topogó fejkendős anyókák, a „belga” épületsor előtt szánkójukon ülő, s a tó jegébe lyukat furó lékhalászok, a Lodovico Moro olaszos nevet viselő szállodába belépő osztrák üzletemberek, vagy a pompás városháza mögötti piacon húst áruló termetes asszonyságok zajos társalgása egyaránt jelzi, még ezeken a hideg téli napokon is élettel telik meg finnugor nyelvrokonaink messzi távolban levő fővárosa.