Tovább Amerika útjain – 5. rész – Emlékezz, Amerika!
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2011.11.26. 09:18 | Frissítve: 2011.11.26. 17:12
Washington D.C. (USA) – Két állam földjén, a polgárháborús „Észak” és „Dél” határán, önálló közigazgatási egységként hozták létre alapítói a világ talán legfontosabb városát. Columbia kerületnek nevezték el, és bár alig hatszázezren lakják, az igazán „fontos” amerikai emberek – még ha többen időszakosan is – alig várják, hogy ideköltözhessenek. Különösen egy 211 éves fehér színű ház bérleti joga mozgatja meg sok politikus fantáziáját.
1791-ben kezdtek méricskélni Andrew Ellicott emberei Maryland és Virginia határterületein. Zsebükben az 1790-es úgynevezett „székhelytörvénnyel”. A Potomac folyó partjainál állapították meg az új szövetségi főváros leendő helyét. Felépítették, és George Washington elnök tiszteletére Washington District of Columbia névre keresztelték. Azóta ez az Amerikai Egyesült Államok fővárosa.
A szövetségi kormány székhelye emlékművekben és monumentális középületekben igen gazdag. Központjában a törvényhozás háza, a Capitolium áll, az úgynevezett Capitolium dombon. A neoklasszicista épület alapkövét 1793-ban maga Washington elnök tette le. Kívülről impozáns, belülről magasztosan szép épületről van szó. És büszkén doboghat magyar szívünk, ha az épület alsó szintjén lévő rotundában járunk, ahol megannyi amerikai államférfi szobra mellett megtaláljuk Kossuth Lajos mellszobrát. Hatalmas diplomáciai siker ez, hiszen Kossuth mellett csupán egyetlen külföldi személy, a világháború alatt zsidókat mentő Raoul Wallenberg kaphatott emlékművet az amerikai törvényhozás házában.
A Capitolium dombról dél felé indulva végiggyalogolhatunk a több mint három és fél kilométer hosszan elnyúló, sugárutak szegélyezte füves sávon, az úgynevezett Mallon. Ez az USA „birodalmi” központja, itt találjuk az összes fontos emlékművet és a Smithsonian múzeumkomplexum több épületét. A hatalmas füves terület kiválóan alkalmas sportolásra (egyébként is jellemző, hogy az amerikaiak amikor és ahol csak lehet, elkezdenek sportolni a parkokban) és tiltakozó nagygyűlések megtartásához is. Feketék és fehérek, amerikaiak és bevándorlók pillanatok alatt „összekapnak” néhány ezres tiltakozó nagygyűlést a Capitolium elé.
A múzeumlátogatás kifejezetten ajánlott, a természetrajzi múzeumban például egy egész Dinoszaurusz-csarnok várja az érdeklődőket, egy ősrégi kor hatalmas csontvázaival és tojásaival. A képzőművészet szerelmesei is találnak itt egy-két jó helyet, de a kissé nagyobb gyerkőcökkel idelátogató családok figyelmébe elsősorban a Nemzeti Légi- és Űrhajózási Múzeum meglátogatását ajánljuk. A Wright-fivérek vagy Charles Lindbergh repülőgépei, no és az Apollo 11 parancsnoki modulja is itt van kiállítva. Ez utóbbi jármű az, melyből elsőként lépett a Hold porába 1969-ben Neil Armstrong parancsnok (tudjuk: „Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek.”).
Szóval akkor „vegyük a nyakunkba” a Mallt, szánjunk rá egy napot (majd este Georgetown valamelyik hangulatos bárjában kipihenjük a fáradalmat), és fedezzük fel teljes hosszában ezt az emlékművekkel telezsúfolt központi területet! Mondjuk a Washington-emlékművet nem fogjuk eltéveszteni, mert jó nagyra, pontosan 170 méterre magasra építették. Hosszú, 36 ezer márvány- és gránitlapból készült vékony emlékmű ez, melynek tetejét alumíniumból készült piramissal fedték be. Fentről csodálatos kilátás nyílik az egész városra, ráadásul – mint Washington legtöbb múzeumába – ingyenes a belépés.
Az első elnök emlékművét elhagyva hamar megérkezünk az első háborús memóriálhoz. Ezt a II. világháború katonai és civil áldozatai emlékére építették, mintegy háromhektárnyi területen. Két 13 méteres pavilon, domborművek és 56 gránit pillér tartozik az alkotáshoz – ez utóbbiak az ország államait és tartományait szimbolizálják. Ettől lélegzetelállítóbb a vietnámi veteránok emlékműve. 1982-ben avatták fel, egy Yale Egyetemen tanuló hallgató tervezte. Két, egymással 125 fokos szöget bezáró, háromszögletű, földbe süllyesztett fekete márványfalból áll, az egyik vége a Lincoln-emlékmű, a másik a Washington-emlékmű felé mutat. A falakra a vietnámi háborúban elesett amerikaiak nevét vésték kronológiai sorrendben, 1959-től 1975-ig. A falak előtt sétálva torokszorító, ahogy böngésszük a neveket, miközben a földön koszorúk, virágok vagy korabeli gyermekrajzok és fotók, esetleg „a papának” írott levelek tucatjai emlékeztetnek a háborúk legszörnyűbb eredményére: a frontról élve soha vissza nem térő fiatal férfiak és nők hiányára. Még most, évtizedek múlva is hozzák az árvák a virágokat és a könnyeket, közülük többen papírlapot emelve a szeretett név fölé, ceruzával satírozzák ki azt, emlékbe. A vietnámi alkotást két bronzszobor egészíti ki, az egyik három fáradt katonát, míg a másik a hős katonanőket szimbolizálja.
Talán a Mall legmegrendítőbb emlékműve a vietnámi fal, ám azzal majdnem szemközt találunk egy szoborparkot, amely egy korábbi, a koreai háború hőseinek állít mementót. Egy elcsigázott, ember nagyságú katonai szakaszt ábrázol az alkotás. A katonák arcáról leolvasható fájdalom szimbolizálja egy értelmetlen háború kiszámíthatatlan eredményét. Ezeken az arcokon ott a csüggedés és a reménytelenség. Nem csoda, hogy a közeli Lincoln-emlékműhöz vezető lépcsősor aljában évtizedek óta megtalálhatjuk a háborús veteránok kis bódéit. Megkeseredett, de sziklaszilárd szívű és hitű emberek ezek, akik a POW MIA felirattal ellátott zászlók és emléktárgyak között (ezeket árulják a turistáknak) szívesen beszélnek háborús emlékeikről. Korántsem büszkeséggel, sokkal inkább keserűséggel telt történetek, amelyeket itt hallhatunk.
A Lincoln Memorial Washington lenyűgöző látványa. Abraham Lincoln elnök hatalmas márványszobra néz a távoli Capitolium irányába. A neoklasszicista építményben egy széken ül a polgárháború elnökének 6 méter magas szobra. 1963-ban itt hangzott el egy 200 ezer ember jelenlétében egy fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King jr. később híressé vált mondata: „Van egy álmom”…
Több százan álmodhattak már egy közeli épület kulcsainak megszerzéséről is. Egy hatalmas füves terület mögött áll egy fehérre meszelt ház, a mindenkori amerikai elnök rezidenciája. Elsőként 1800-ban John Adams elnök költözhetett be a Fehér Házra majd csak száz évvel később keresztelt épületegyüttesbe. Szóval ez az a sok amerikai politikus álmaiban megjelenő „otthon”, melybe azért – látogatóként – a földi halandó is bejuthat. Évente másfélmillió turista nézhet körül a Fehér Házban. Természetesen csak a publikus épületrészeket lehet megtekinteni, arra kicsi az esély, hogy a fürdőszobában éppen a fogát mosó Barack Obamával találkozhatunk.
Washingtoni városlátogatásunk talán véget is érhetne. Nyilvánvaló, hogy itt nem az Egyesült Államokban megszokott élmények várnak ránk, hiszen ebbe a városba Amerika történelmi emlékeit sűrítették. Egy helyre azonban még érdemes ellátogatni, ez pedig a közeli (a Potomac folyón túl már Virginia államban) Arlington városrész, pontosabban annak temetője. Kétszáz holdnyi területén több mint 300 ezer sír van. Katonatemető ez, ennek megfelelően egyenes rendben sorjáznak a fehér sírkövek (láttuk bizony a Hair című film utolsó képkockáin!). A háborúk áldozatai vagy a később elhunyt veteránok mellett itt nyugszik az amerikai polgárháború két magyar tábornoka Asbóth Sándor és Stahel-Számvald Gyula is. A leghíresebb családi sírhely kétségkívül a Kennedyeké. A merénylet áldozatává vált demokrata elnök, John F. Kennedy, illetve a szintén meggyilkolt testvér, Robert Kennedy itt alussza örök álmát. A családi sírhely fölött örökmécses lángja ég…
„Az amerikai emberek semmit sem hisznek el addig, míg nem látják a televízióban.” Ez már egy másik elnök, Richard Nixon örök érvényű mondása, melyet a washingtoni Newseum (Hírmúzeum) egyik emeleti falába vésve olvashattunk. Nixon elméletének az ad külön bájt, hogy éppen a televíziónak köszönheti, hogy éppen Kennedytől kikapott az 1960-as elnökválasztáson. Ha ugyanis nem rendeznek (először) televíziós jelölt-vitákat, melyek közül az elsőn Kennedy megjelenésének és szereplésének köszönhetően győzött végül a választáson, akkor Nixon lehetett volna az elnök. De hát ez már egy más történet: a politika terepe. Persze mi más is jutna eszükbe a világ politikai fellegvárában, ahol minden - még a történelem is - a politikára emlékezteti a gyanútlan utazót!
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)