Tovább Amerika útjain – 6. rész – látogatás „aligátorföldre”

---

Florida (USA) – A „napfény” államában rengeteg aligátor és amerikai nyugdíjas él. Persze, a kettő között nincs összefüggés - előbbiek őshonosak a helyi mocsarakban, míg utóbbiak a hideg északi területekről költöztek valamelyik exkluzív lakóparkba. A Floridát felkereső rengeteg turista ezzel szemben leginkább a fehér homokos óceánpartra kíváncsi.

---

Az USA negyedik legnagyobb állama már a nevében (Sunshine State) viseli legfontosabb vonzerejét: itt szinte mindig süt a nap, kiváló az időjárás.  Nem véletlen tehát, hogy a kemény telekről híres északi államok gazdag polgárai nyugdíjas éveikben szívesen költöznek Floridába. Vannak olyanok is, akik csupán az ősz közepén indulnak dél felé, hogy „kibekkeljék” a telet, majd a tavasz derekán bérleményeikben lehúzzák a rolót, és visszamennek a New Yorkban, Connecticutban, vagy New England valamelyik államában lévő otthonukba. Bizony, az Egyesült Államok délkeleti államában keveset kell fűtésre, annál többet hűtésre költeni. Ilyenkor, december elején azért kikapcsolják a légkondícionáló berendezéseket, hiszen a hőmérséklet lecsökken egészen 20-25 Celsius fokig.

Érdekes világ ez, hiszen Florida déli része gyakorlatilag egy nagy mocsárra „épült”. Ezt az Everglades Nemzeti Park uralja, mely gyakorlatilag egy egybefüggő mocsaras terület. Nem véletlen, hogy a szubtrópusi környezetben ezrével élnek itt az aligátorok. A félelmetes hüllő Florida egyik „védjegye” is, rendkívül büszkék rá a helyiek. Érthetően, mert bár Mississippi államban még találunk belőle, de ezen kívül csak Kínában élnek nagy testű aligátorok. És ugye sejtjük: amiből kevés van, abból nagy üzletet lehet csinálni. Pólón, bögrén, egyéb ajándékkütyün, de leginkább a nemzeti parkos hajótúrákon. Valójában a szabadon látogatható vizes-mocsaras részeken magunk is találhatunk belőle, de ahhoz végeredményben nagy szerencse kell.

Vendéglátóink bennünket is elcsaltak egy aligátornéző kajaktúrára a közelükben lévő vadregényes folyóra, mondván: ha szerencsénk van, látunk a vízben aligátort. Nem volt szerencsénk. Néhány unatkozó gázlómadár és egy faágon napozó teknős figyelte a csónakban maradással folytatott szakadatlan küzdelmünket, de a hatalmas hüllők nem jöttek lázba a „láthatunk néhány európai pofát” lehetőségétől.  A hidegzuhanyt mégsem az elmaradt állatnézés okozta, hanem a szokásos nyári délutáni vihar. Lapátolás vissza (ráadásul árral szemben), miközben ömlik ránk az eső, és sehol egy nyamvadt aligátor. Még egy felfújható gumikrokodil sem, mondjuk egy See you in Florida felirattal, valamelyik helyi bazárból.

Az Everglades aligátorfarmon viszont egymás hegyén-hátán várják a látogatót a félelmetes fenevadak. Megéri leszurkolni a fejenkénti 23 dollárt (gyerekeknek 15 és felet), mert itt biztosak lehetünk a sikerben: akárhová nézünk, csak aligátort látunk. Repülőgép-hajtóműre emlékeztető motorral szerelt vízibuszokkal pedig behatolhatunk a vadregényes mocsárterületre, ahol a sofőr még „kézifékes” megfordulással is szórakoztatja az aligátornézésre kiéhezett utasokat. A túra után kapunk még egy „bravúrjaim a félelmetes szörnyeteggel” típusú bemutatót, melyen – a hálás amerikai közönség örömsikolyaitól elalélva – egy hosszú hajú fiatalember dugdossa végtagjait, majd végül a fejét a valószínűleg beinjekciózott, de bizonyára trenírozott aligátorok szájába. Mintegy bónuszként a gyerkőcök megsimogathatnak egy szigetelőszalaggal összezárt pofájú kölyökpéldányt, aztán a műsornak vége, mehetünk haza. Körülbelül azt kapjuk, amire előzetesen is számíthattunk: láthattuk Florida jelképállatát, de egyúttal megszemlélhettük, hogy milyen ingoványos talajra épült ez az állam.

Az, hogy egykoron óriási mocsaras területek uralták a vidéket, gondot is okozott az ideérkező hódítóknak. Eredetileg a szeminol indiánok végeláthatatlan földje volt ez, akik egyáltalán nem kértek a rájuk szabadult civilizációból. Természetesen a spanyolok „tették fel a világ térképére” Floridát (1513, Juan Ponce de León), aztán jöttek a franciák, majd a szomszédos Georgiából az angol gyarmatosítók. Végül 1821-ben tettek pontot a hódítások végére, mikor is az amerikai seregek megszállták az államot. Az amerikai Dél divatjának megfelelően kezdődhetett a gyapottermelés, meg a fekete rabszolgák idetelepítése, de az indiánok útban voltak. Ráadásul eszük ágában sem volt átadni földjeiket, megkezdődött hát egy 65 éven keresztül tartó háború. Azért tartott ilyen sokáig, mert a szeminolok bizony nagyon ismerték ezt a mocsaras területet, így sokáig tudták védeni magukat a túlerővel szemben. Aki nem ismeri pontosan, hogyan akadályozták az indiánok a fehér telepesek területfoglalását, nézze meg a „jugoszláv indián”, Gojko Mitic főszereplésével készült Osceola című NDK-s indiánfilmet. Abból megtudhat mindent. Vagy ha nem is pontosan mindent, azt igen, hogy micsoda remek „osztályharcot” folytattak az indián és fekete polgártársak a kapitalista-elnyomó fehérekkel szemben.

Az amerikai polgárháborút követően Henry Flagler és Henry Plant vasútmágnások látták meg Floridában „a” lehetőséget. Vasúthálózatot építettek ki, elegáns szállodákat emeltek, a partvidékeken feltöltötték a mocsaras területeket. Elkezdődhetett a gazdag északiak hosszú inváziója a napfényes államba. Különösen a keleti oldal turizmusa lendült fel, a Golf-áramlatnak köszönhető kiváló hőmérsékletű óceán partjaihoz. Key West-től Daytona Beach-ig strandok és szállodák ezrei várják az év 365 napján a fürdőzni és kikapcsolódni vágyókat. Talán Miami és Palm Beach neve hallatán „ájulnak be” a legtöbben. Nem véletlenül. Bár azok, akik a különböző filmekben látottakra számítanak, csalódni fognak. Miami például egy szokványos, néhány felhőkarcolós belvárossal bír, amit mondjuk egy, a Miami helyszínelőkben látható helikopteres snittel gyakorlatilag bemutatnak a nézőnek. Persze, a történelem latin vonásait láthatjuk a városon, mint ahogy - végigautózva - a rengetek spanyol ajkú lakost. Nincs mit csodálkozni azon, hogy Miami „kétnyelvű”, itt több helyen nem is értik az angol szavakat.

Ami viszont kétségkívül lenyűgöző, az Miami Beach kilométeres sétánya. Az óceánparti homok valami hihetetlenül fehér színű. Még a nyári főszezonban sem túlzsúfolt a strand, a vízben pedig természetesen bőven jut hely mindenkinek. Aki pedig már megunta a fürdőzést, az belevetheti magát a sétány kínálta élvezetekbe. Éttermek és bárok egész sora várja a szórakozni vágyókat. Senkinek ne legyen kétsége: ezek a vendéglátóhelyek állandóan tömve vannak turistákkal.

Ugyanez a helyzet Palm Beach óceánparti szakaszain is. Bársonyos homokföveny, fürödhető víz, koktél és sör, szóval minden, amire a nyaralni érkezők vágynak. Ráadásul Florida ezen részén laknak a leggazdagabbak. Itt nem rázza meg az embereket, ha valaki százmillió dolláros házat vásárol, és természetes, hogy Tiger Woods „golfkirály” egy közeli szigetöbölben parkoltatja luxus jachtját. Azon is csak mi lepődünk meg, hogy a helyi Lamborghini szalonban csak a „teszterből” nyolc-tíz autót találunk. A központban, a City Place-en pedig hétvégi estéken óriási a tömeg, az ízléses kis főtéren zenekarok szórakoztatják a kikapcsolódni vágyókat. Szinte hihetetlen, hogy ez a környék évszázada még szintén egy nagy mocsár volt, de aztán jött Mr. Flagler, meg az ő dollármilliói. Város, és mára már luxus negyed épült a mocsárra. Hiába, ez Amerika, azon belül is Florida. És mi még? Arról majd legközelebb…

Széles Tamás írása