Tovább Amerika útjain – 18. rész – A város, amely szeretne felejteni

---

Dallas, Texas (USA) – A város, amely tévésorozatáról „elhíresült”, és amely nagyon szeretné, ha csak arról lenne híres. De nem csak arról az. Itt gyilkolták meg az egyik legnépszerűbb amerikai elnököt. Torokszorító látni az X-eket az utcán.

---

Dallas az Amerikai Egyesült Államok kilencedik legnépesebb városa. Több mint egymillió kétszázezren lakják. Mégsem a legnagyobb Texasban (hiszen az Houston), és még csak nem is az állam fővárosa (az pedig Austin). Ettől függetlenül kétségkívül a legismertebb. A tömegkommunikáció világában, aki csak egy kicsit is érdeklődik a mögöttünk hagyott század történelmi tragédiái után, tudja: 1963. november 22-én itt gyilkolták meg John Fitzgerald Kennedyt, az USA harmincötödik elnökét. Fényes nappal, az utcán. Merénylőjét két nappal később lelőtték, így még ma is találgatják, hogy valójában mi volt az indíték, és egyedül ölt-e Lee Harvey Oswald azon a tragikus napon. Az Amerika (és a világ) történelmét kevésbé fürkésző magyarok többsége azonban nem e sajnálatos merénylet, sokkal inkább egy bő évtizeden keresztül vetített tévéfilm-sorozat okán ismerkedett meg az észak-texasi nagyvárossal. A Ewing família története (az „ős Barátok közt”) gyakorlatilag összeforrt a nézők emlékezetében Dallas-szal.

Texas különös állama az USA-nak. Területi nagyságát csak Alaszka múlja felül, majd’ 23 milliós lakosságával pedig Kalifornia után a második legnépesebb szövetségi állam. Jó ideig Mexikóhoz tartozott, és bizony a déli szomszéd sokáig nem akarta „adni”. De nem csak ők, hiszen a texasiak büszkék arra, hogy hat zászló is uralta e nagy területet: a francia Fleur-de-lis, a spanyol, a mexikói, a texasi, az amerikai, illetve a konföderációs nemzeti lobogók. Megkülönböztetett helye van tehát az „államok” között, nem véletlenül jelzik ma is külön csillaggal, és nevezik „magányos” vagy „egyedüli” államnak az amerikai köznyelvben. Az USA 50 tagállama közül Texas az egyetlen, melynek zászlaját az USA lobogójával egyforma magasra engedik felhúzni, a többiekét nem. Arról nem is beszélve, hogy bár korábbi gazdasági ereje mára kissé megkopott, de elemzők még most is úgy tartják, hogy Texas képes lenne önállóan is megélni, sőt: vezetni az egész Egyesült Államokat. A nevezetes Time magazin tavaly tavasszal a címlapján már olyan térképpel jelent meg, mely Texast ábrázolja, benne mind a többi 49 szövetségi állammal. És a cím is sokatmondó volt: Texasi Egyesült Államok.

Északról, a 40-es sztrádáról közelítjük Dallast. A jó öreg 66-os út egyik nevezetes állomáshelyéről, Amarillo-ból indulunk. Itt megnéztük a nevezetes Cadillac-farmot, és a híres Big Texan éttermet, melyben ha valaki képes együltében megenni egy 72 unciás steaket, ingyen ebédelt. Eláruljuk, hogy a tulaj eddig nem ment csődbe: alig volt olyan az eddigi sok vállalkozó közül, aki képes volt „betermelni” ekkora adagot (egy uncia ugyanis 30 grammot tesz ki). Délre fordulunk hát, hogy Canyonban megálljunk néhány percre Tex Randall lábainál. Ő, azaz Tex a nevezetes Nagy Texasi, „aki” jobb lábát egy kőtáblára téve áll egy forgalmas főút mentén. 1959-ben állították, és azóta a legnagyobb texasiként emlegetik, nem érdemtelenül. A 47 láb (1 láb körülbelül 30 centiméter) magas cowboyt William H. Wheeler, egy középiskolai bolt tulajdonosa emeltette. Western-cuccokat árult, így a hét tonnás - betonból és acélból öntött - cowboy jó reklám volt a boltnak. Más kérdés, hogy az üzlet befuccsolt, az útszéli (remek?) művet pedig elkezdte „megenni” az idő. 1987-ben indítottak cowboy-mentő akciót a helyiek, ám a jelen megmutatja, hogy nagyon rosszul áll(hat) a gyűjtés: ez a cowboy bizony nincs túl jó formában. Kétségkívül magas, impozáns, de egyben nagyon rossz „bőrben” van.

Szóval irány Dallas. Mintha tényleg nem a megszokott Államokban járnánk: errefelé nagyobbak az autók, sokkal gyorsabban mennek, és több is a baleset, mint máshol. Órákig autózunk a kietlen tájon, hosszú mérföldeken keresztül „bólogatnak” a mindenhol látható olajkitermelő kutak. Persze, hiszen Texas nagy kincse az olaj, mely annyira gazdaggá tette. Tudjuk ezt akár a már eddig két elnököt adó Bush család történetéből, akár a cikk elején említett Dallas című szappanoperából: errefelé igen sok az olajból meggazdagodott család, de úgy általában: az 1970-es évektől kezdve bizony elég jó (volt) texasinak lenni. Ezen morfondírozunk, miközben lassan letekerjük a néhány száz kilométeres utat, és egyszer csak a szemünk elé tárul Dallas városa. Hogy pontosan hol is kezdődik a metropolisz, nem tudni, hiszen itt is az Amerikában már sok helyen tapasztalt, agglomerációjával egybeépült nagyvárosról van szó. No de mindegy is: a belváros messziről látszik, hiszen – mint másutt – oda koncentrálódik a felhőkarcolók tömege.

Dallas gyakorlatilag „egynapos” város, azaz túl sok látnivalóval nem kápráztatja el a turistát. Mégis van valami különös atmoszférája. Igaz, ez inkább nyomasztja, mint feldobja a lelket, de lehet, hogy csak azért, mert a központban hamar megtaláljuk „azt” a bizonyos útkereszteződést. Igen, a halálos utcát. Az Egyesült Államok harmincötödik elnöke, John F. Kennedy kampányútra érkezett a republikánus nagyvárosba 1963 novemberében. A Dealey Plazanál haladt nyitott limuzinjával, amikor az Elm Streetre behajtva lövések érték a kocsit. Kennedy volt a célpont, és sajnos a lövész jól célzott: az igen népszerű elnök a Parkland kórházban elhunyt. A rendőrség és a titkosszolgálat rövid időn belül elfogta a gyanúsítottat, Lee H. Oswaldot, aki a kereszteződés egyik sarkában álló irodaház negyedik emeletéről lőtt. És bár később találgatások, egymásnak ellentmondó információk, majd összeesküvés-elméletek is napvilágot láttak, hogy vajon hány lövést adtak le, hány gyilkos volt, és miért kellett Oswaldnak két nap múlva meghalnia, a kegyetlen valóság hátramaradt: Kennedy elnököt meggyilkolták Dallasban. Amit a város mindig is nagyon szeretett volna meg nem történtté változtatni és elfelejteni, de amit egyszerűen nem lehet elfelejteni.

Persze ezért tesznek is a dallasiak, hiszen nincs olyan látogató, aki kihagyná a merénylet helyszínének meglátogatását. Jó üzleti érzékkel megáldott fekete úriember árulja öt dollárért azt a kis újságot, ami terjedelmes cikkekben számol be az egykor történtekről, felidézve magát a gyilkosságot, az adott kort, és a következményeket. Az Elm Street azon szakaszán van egy kis domb, ahol egy emlékművön olvashatunk a tragédiáról. Érdekes, de Kennedy neve sehová sincs kiírva – említettük már, Dallas nagyon szégyelli, ami történt. Egy ausztrál turista tart rövid történelem órát arról, hogy bár Oswald a tankönyvraktár negyedik emeletéről célzott, de az elnököt ért golyók becsapódásából kimutatható, hogy kellett egy másik lövész is, aki innen, erről a dombról „segített” a halálos találat bevitelében. Mutatja az egykori fotókat, modellezi a szöget, mi pedig csak bambán bámulunk, és érezzük, hogy bizony a történelem egyik legjelentősebb merényletének színhelyén vagyunk. Odasétálunk az úttestre, ahová nagy X-eket festettek fel: erre haladt az elnöki limuzin, és itt érték az USA történelmének legfiatalabb elnökét a halálos lövések. Amiről Dallas nagyon szívesen elfelejtkezne, de nem teheti. Így csak annyit érzékelünk, hogy nem véletlenül maradt le az elnök neve az összes mementóról.

Dallas belvárosának van még egy nagyszabású művészeti alkotása. A Pioneer Plaza négyhektáros parkjában bronzba öntve emlékeztek meg Texas szerepéről az egykori marhahajtás időszakából. Három cowboy ül a lován, és szemléli a marhacsordát. Nagyon intenzív alkotás, tele energiával, és egészen jól elkapták az alkotók a „pillanatokat”. Robert Summers és Glen Rose helyi művészek munkáját dicséri a műalkotás, melyet 1994-ben állítottak. A 19. századbeli Shawnee hajtóútra emlékeztető szoborcsoportba a már említett három cowboy mellé 49 bronz szarvasmarha fért.

És ha már az ember egyszer elvetődik Dallasba, nyilván nem hagyhatja ki, hogy – még ha csak kívülről is – megcsodálja a helyi amerikai futballcsapat, a Dallas Cowboys monumentális stadionját. Az AT&T arénát 2009 tavaszán adták át az agglomerációba tartozó Arlington városában. Ez ma az USA legnagyobb futball stadionja, több mint 100 ezer néző befogadására alkalmas.

A nézőcsúcsot mégis egy kosárlabda mérkőzéssel, a 2010-es NBA All Star Gálán érték el, amikor 108713 lelkes szurkoló ájuldozott a kosársztárok összecsapásán. A fedett létesítmény az amerikai Hollywood FC, a Dallas Cowboys hazai közege. A „csillagos” csapat – mely évtizedekkel ezelőtt elkápráztatta egész Amerikát – manapság nem hozza az elvárhatót, pedig dollármilliókat költ rá a tulajdonos. Persze ez mit sem von le abból, hogy stadionjuk csodálatos, monumentális, gazdag – éppen olyan, mint egész Texas.

Széles Tamás írása