Veszprém megyei vártúra

---

Veszprém megye igazán gazdag. Most nem a Balatonra, a bakonyi tájra gondolok, hanem a 12 várára, várromjára. Történelmi időutazásra buzdítok mindenkit, mert itt tetten érhető a középkori történelem. Vojtkó Ferenc írása.

---

Szinte remeg a föld, amint Csák Péter csapatával, majd 100 lovasával kivágtat a cseszneki vár kapuján. Mintha a hegy akarnak kiszakadni helyéről, a táj úgy kiállt fel a csapódó paták marta sebtől. Mert akkor, 1276-ban még a paripák is dühből vágták lábaikat a földhöz, úgy rohantak Veszprém vára felé. Vitték gazdájukat, pusztítani. Vörösen izzott azon a hajnalon az ég alja, vértől, vörös, kiömlő vértől félve, csak nehezen engedte a napsugarakat a horizont maga fölé emelkedni. A bosszú keserű illata járta végig a Cuha-völgyet. (Csák Péter indulatát az váltotta ki, hogy a veszprémi káptalani főiskola professzorát választották püspöknek, és nem 15 éves unokaöccsét.)

Hogy így kezdődött-e vagy sem a veszprémi vérengzés 734 évvel ezelőtt, nem tudom. De azt igen, hogy képzeletemben így játszódott le az a bizonyos reggel. Szememet lehunyva a cseszneki vár bástyáján álltam, ahol – bár közhelyesen hangzik – megérintett a történelem. Kezemmel tapinthattam a falakat. Simogattam az évszázados köveket, mintha csak arra kértem volna őket, meséljenek, áruljanak el néhány titkot, beszéljenek arról, amit a történelmi iratokban nem jegyeztek fel. Biztos vagyok benne, hogy pezsgő élet volt a falak között. A kövek azonban hallgatnak, miért is beszélnének? Ki vagyok én, hogy titkukat kicsaljam belőlük?

A csodálatos bakonyi tájat néztem, és megint álmot láttam, mert belebújtam néhány percre egy cseszneki zsoldos vitéz bőrébe, aki a várat őrizte, és innen pásztázta az erdőt, mezőt, völgyet. Azt kémlelte, jön-e az ellenség, a parasztok végzik-e a munkájukat, jól fejlődik-e a kiszemelt csikó és szépek-e a lányok. Belefeledkeztem én is a tájba. Láttam az erdőt, mezőt, völgyet, még a csikót is. Lányt egyet sem. Jó volt várvédőt játszani gyermeki fantáziával!

A falak már elfáradtak az idő harapásaitól. Leégett a tető, összeroskadtak a gerendák, lépcsők, pillérek. Romos minden, én mégis szépnek látom ezt a várat. Hálás vagyok őrzőinek, akik most elkezdték újraépítését, megerősítését. E köveket, e falakat óvni, védeni kell.

Egyórás séta után búcsút intek Cseszneknek és Csák Péter uram nyomában, Veszprém felé veszem utamat. Meg kell hagyni, mesebeli táj kísér a királynék városába. Gondolataim – ahogy a bakonyi út kanyarog – kalandoznak egyik völgytől a másikig. 35 kilométer után Veszprémbe érek. Nyugalom fogad.

Már messziről köszönt a tűztorony, melynek csúcsán a magyar címer aranylik a napfényben. Újabb középkori várélményre várok és…, és csalódnom kell. Mert itt a középkori várakra jellemző térrendezésnek nyoma sincs. Inkább egyházi központban érzi magát az ember. Még csak polgári ház sincs a várfalak között. Javarészt a XVIII. században épült hatalmas paloták veszik közre az egyébként szűk Vár utcát, mely csak a Szentháromság térnél nyílik meg. (Pedig a vár monumentális épületegyüttes, hosszúsága 360 méter, s a várfalak között mért legnagyobb szélesség megközelíti a 100 métert, ám ez a beépítettség miatt nem érzékelhető.)

A házak között sétálva azon tűnődöm, mi minden történt ezen a dombtetőn. Gizella királyné építtette a Szent Mihály székesegyházat, és még életében imára kulcsolta benne kezeit kegyúrnőként. E jog szállt át minden magyar királynéra, a magyar királynék koronázási joga pedig a veszprémi püspökre. Ezért is nevezik Veszprémet a „királynék városának”.

Csák Péter uram keze nyomát itt is őrzi a székesegyház: a mérges kapitány alaposan kirabolta, feldúlta a XIII. században. Ezzel elindította a Szent Mihály lelki hajlék hányatott sorsát, ami egészen a XVIII. századig tartott: török ostromok, főúri villongások, tűzvész. Az Isten nem kímélte a székesegyházat, próbára tette, de ez kiállta a vészterhes éveket. 1723-ban Esterházy Imre püspök újjáépíttette, és azóta már nyugalomban szemléli a székesegyház a történelem folyását.

„A töröknek ma is reszket a térde,

ha Kinizsi neve száll a fülébe;

hát még mikor színről-színre láthatta,

eget-rázó ordítását hallotta!”

Gárdonyi Géza írta így a fenti sorokat nagyvázsonyi kirándulása után. Valóban megihletik az embert ennek a várnak falai. A Bakony egyik völgyében, Veszprémtől 23 kilométerre bújik meg vastag falaival, körbástyájával, több 10 méter magas lakótornyával a nagyvázsonyi vár. Amint az ember a falak közelébe ér lelkét büszkeség járja át. Mátyás dicső kora, Kinizsi Pál vitézsége, seregének ereje, győzhetetlensége még ma is jól esik a magyar ember lelkének. Jó itt emlékezni, az akkori Magyarországra, hatalmi pozíciójára, aranykorára.

Itt is időutazásba révedtem, amit kardcsapások törtek meg. A várudvarból ugyanis lovagi torna hangjai figyelmeztettek: ne csak lélekben, a valóságban is utazzak az időben. Jó órán át néztem a fiatal vitézek tusakodását, úrhölgyek táncát, hallgattam a középkor muzsikáját. Jó volt feledni a mindennapok búját, bánatát, a forint gyengeségét, a hitel fizetését, csak a dicső múltban járni, az emberi tartást, büszkeséget megélni, látni. Ők, az ősök két kezük ügyességében és az Istenben bíztak, reméltek. Kértek és kaptak az áldásból. Hát tanuljunk tőlük, a Kinizsi-féléktől, hogy a magyar nemzet ismét erős legyen, egységes és büszke!

Nem ezért jöttem, de ezt kaptam. Tanultam. Pedig csak falak, előadás várt, de a hely szelleme, Kinizsi öröksége tanított. Leültetett láthatatlan iskolájának padjába, és magával ragadott, hogy mikor több 100 kilométerre Nagyvázsonytól szobámban ülök és írok, felfedezzem és továbbadjam üzenetét.

Vojtkó Ferenc írása