Visszapillantó: a lengyel hajszárító

---

Debrecen – Nem magyar, nem narancs, viszont a miénk: sárga, ormótlan, zörög és nyikorog, és bármennyire hihetetlen, de még ma is működik. A szocialista piacgazdaság, árubőség és cserekereskedelem jegyében a piacon vette gazdája ezt a lengyel hajszárítót, a Dehir.hu múltidéző sorozatának első darabját.

---

A történészek majd azt fogják mondani ezer év múlva, hogy eleik itt, a Csapó, Vár és Nyomtató utcák környékén mindig is adtak-vettek, csencseltek Debrecenben: virág, krumpli, cigi, vagy éppen márkás holmi cserélt gazdát. Egyebek mellett errefelé üzemelt a lengyel piac is, ahol például ezt a hajszárítót cserélték a kétes értékű Kádár-kori forintra...

Szorgos nép volt a lengyel a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Utazgattak, kereskedtek, valamivel később pedig felszedték a kockaköveket és próbálták elzavarni főelvtársaikat. Sajátos peresztrojkájukkal azonban megelőzték a kort: törvényszerű bukta lett a vége. De a mentalitás, hogy nem másokra vártak, hanem maguk próbálták kézbe venni sorsukat, nem vált kárukra később sem. A lengyelek jöttek, hoztak, eladtak. Mi meg boldogan vásároltunk tőlük.

Harminc éve ugyanis még egyáltalán nem nem volt itt Kánaán, pláza-láz, zavarba ejtő bőség: azt vették a jó debreceniek, amit lehetett kapni. A nemzetköziség és a népek barátsága pedig ezért aztán gyakran a piacon valósult meg. Ne feledjük, akkoriban nem volt egyértelmű a válasz a hol készült kérdésre, mert nem minden Kínából jött. Ötven kilós színes tévét és Szaratov márkájú (a fogyasztók szerint nevében a minőségre is utaló) hűtőt az oroszok gyártottak, a csehek sportcipőt, fényképezőgépet a keletnémetek, konyakot a bolgárok. A lengyelek főleg bőrárut hoztak, de elektronikai készülékeket is. Például ezt a hajszárító kézi készüléket.

Élénk, már-már bántóan sárga színe mai szemmel nézve nem annyira a tervezők jó ízléséről árulkodik, mint inkább a kor zavaráról: legyen-e fekete vagy ezüst minden, ami árammal működik vagy mégsem. A piros és narancs dupla kapcsoló mellett a negyedik szín a kábel feketéje. (Két évtized után a villásdugót cserélni kellett, azért a dizájnidegen elem a végén...)

Működési elve egyszerű volt: a fehér gomb hatására hideget, a narancs megnyomása után forró levegőt fújt a hölgyek Vidal Sasson által divatba hozott hajkoronájára. Szabályozni nem lehetett, és utóbb azt tapasztalhatta a gyanútlan fogyasztó, hogyha átmelegedett a készülék, hideget sem fújt már, csak forrót. Cserébe viszont zavaróan büdös szag terjengett a levegőben.

Pisztolyszerű formája miatt az öcsifrizurás srácok néha kölcsönvették: mint alkalmi lézerstukker, remek szolgálatot tett az Alfa holdbázist vagy az Orion űrhajót támadó idegen lények ellen. Ezt a fajta játékot viszont az akkori, nem túl liberális szemléletű szülők nem mindig tolerálták, és a készülékben okozott kárt jókora taslikkal egyenlítették ki.

Ez a konkrét darab földi léte negyedik évtizedében is működőképes. Igaz, a ventillátor zavaróan zörögve forog, és hamar átforrósodik a műanyag borítás is, de még nem kellett kidobni, szemben a mai 4-5 éves, alapvetően javíthatatlan készülékekkel. Lakhelye viszont már nem a fürdőszoba, hanem a kerti fészer. Gazdája ugyanis nem hajszárításra használja, hanem izzításra: a grillezéshez előkészített faszénre fújja vele a levegőt. Mikor kész a parázs, mehet a rácsra a virsli, a kolbász, a csevap, a csirkemell, a tarja – a nem csupán megbonthatatlan, de ezek szerint elnyűhetetlennek is bizonyult lengyel-magyar barátság jegyében.