Visszapillantó: a szovjet feszültségmérő

---

Debrecen – Nem a társadalmi feszültségeket mérte a szocializmusban, hanem az áramot. Működik ma is – csupán tíz ceruzaelem kell bele.

---

Volt idő, amikor kizárólag szervezett társasutazások keretében fordulhattak meg Debrecenben a Szovjetunió állampolgárai: az usankás férfiak és az erősen festett, élénk kölniillatban úszó asszonyok. Találkozhattunk velük az Aranybika szálloda előtt és a KGST piacon is. Ez utóbbi természetesen nem tévesztendő össze a kölcsönös segítségnyújtásra szakosodott gazdasági és politikai szervezettel. Ez a piac a kisemberek zsibvására volt, ahova mindenki mást vitt eladni: tejkaramellát a lengyelek, sportcipőt a csehek, bundabekecset a románok, az oroszok pedig azt, amit éppen kapni lehetett akkoriban az otthoni üzletekben.

Ez a pompás áramerősség- és feszültségmérő készülék, ez a még ma is hasznos műszer szintén a debreceni piacon talált gazdára. Jól látható, hogy több beállítási lehetősége is volt. Villanyszerelőknek, vagy villanyszereléssel, hobbi elektronikával foglalkozó ezermesterek tett jó szolgálatot. Nyilván nem ártott tudni használatához, hogyan viszonyul egymáshoz az áramerősség (A mint amper), a feszültség (V mint volt) és az ellenállás (azaz az Ohm). Persze, mindezt szigorúan ideológiamentesen értve és csupán a fizika világára vonatkoztatva. Humán műveltségű emberek háztartásban ennélfogva nemigen lehetett fellelni ilyesmi holmit. Bár volt egy időszak, amikor a Nyugatról beáramlott hifi-divat jegyében a panellakó vájtfülűek olyan elektronikai építkezésbe fogtak, mintha Pirx pilóta űrkabinjának műszerfalát szerették volna megidézni: minél több és minél fényesebb, ez volt az irány, így aztán fél falfelületnyi részt elfoglalt a lakásban a klasszikus lemezjátszó, az orsósmagnó, a kazettás deck, a rádiókészülék és a hifi-erősítő fekete tornya a kredenc méretű televízió mellett, aminek magasságán és szélességén kívül még nyomasztóan terjedelmes mélysége is volt. Idővel pedig megjelent a szintén helyigényes, faj- és hangsúlyos videomagnó is. Ezek társaságában igazán nem mutatott volna rosszul ez a műszer sem – s az ördög sem mondta volna meg, mikor az volt a cél, hogy a Loksi dupla albuma minél hangosabban szóljon (...ilyen a, ilyen a, ilyen a boksz!...), hogy mi is ez valójában.

Ha valaki erősítőt kívánt építeni valamelyik elektronikai magazin rajzai segítségével, vagy megvizsgálni, rendben fut-e a vezeték az asztali lámpában, haszonnal vehette kézbe ezt a készüléket. Csak az volt a lényeg, hogy a mérést segítő kábeleket jó helyre dugdossuk...

Aztán persze, ahogy lenni szokott, e műszer felett is eljárt szép lassan az idő. Bár ma is működőképes, elsősorban azért hagyták pihenni, mint amiért a nagy és a maga módján amúgy kényelmes Moszkvicsokról is lemondtak az emberek: a fogyasztás végett. (Itt gyorsan megjegyezzük: ezek a mérőműszerek a szintén orosz gyártmányú autókhoz képest persze klasszisokkal megbízhatóbbak voltak.) Nyilván volt idő, amikor senkit nem izgatott, a filléres benzinből 14 vagy 16 litert eszik egy autó százon, városban, de ma már a fejét vakarná a vevő, ha megnézné, mi kell egy ilyen műszerhez. Pontosan 10 darab ceruzaelem. Az a lelke. Nem megfizethetetlen, de sok és sokba kerül. Különösen, ha azt vesszük, hogy ma már sokkal modernebb, olcsóbb és szebb készülékeket lehet kapni. Vásárolni márpedig szeretünk.

Más kérdés, hogy találkozzunk harminc év múlva, és nézzük meg, mit tud majd 2041-ben a most vett kínai cucc, és mit ez az elpusztíthatatlannak tűnő, akkor nyugdíjkorhatárhoz érkező szovjet műszer.