Otthon érzi magát a konyhában és a templomban is a hajdúböszörményi költő

---

Hajdúböszörmény – Itt kell, itt akarok, itt szeretek élni – vallja. Ha ideje van, keményen sportol, edzi magát, s mint mondja, József Attilának sokat köszönhet. Interjú Papp-Für Jánossal.

---

Nemrég nagy örömmel posztolta közösségi oldalán Papp-Für János, hogy a régió legnagyobb főzőversenyén, a XV. Sárrét Íze Fesztiválon barátaival az első helyet seperhették be korhely harcsa halászlevükkel. Ez az elismerés azzal is jár, hogy egy évre hazakerül Hajdúböszörménybe a vándorserleg, amit nem mellesleg a Hajdúböszörményi Gasztronómiai Egyesület alapított 2014-ben.

Fontosnak tartja a mozgást, az egészséges életmódot

Dehir: Nem is gondoltuk, hogy a zene és a költészet világa mellett mennyire otthonosan mozog a konyhában is. Honnan ez a vonzalom a főzés iránt?

Papp-Für János: Már gyerekkoromtól végigkísértek az egyszerű, intenzív ízű ételek, hiszen nagyon sokszor nagyszülői kosztot ettem, remekül főztek ők is, a szüleim is, de kimondottan apám. Egészen korán már önállóan is főztem egyszerű ételeket, ellesve a különböző fortélyokat a szülőktől, nagyszülőktől. Felnőtt koromra pedig különösen nagy élvezettel teszek-veszek a konyhában, főzök, de általában hétköznapi és nem túlbonyolított ételeket. Természetesen

szeretek kísérletezni, kipróbálni új ízeket, fűszereket, főzési eljárásokat,

jelen esetben épp idesorolható ez a különleges fűszerezésű harcsa korhely halászlé. Nagyon autentikus módon készítettem el a főzőversenyen, igazi, békebeli, zománcos halfőző edényben, bográcstartóval és akácfatűzön. Ezek az eszközök is nagyban hozzájárultak a korhely módszer savanyúsága és a karakteres füstös íz keveredésének különleges elegyéhez. 

Dehir: És a zene? Hamarabb volt zenész, mint tollforgató?

Papp-Für János: Igen, hiszen középiskola után a Nyíregyházi Zeneművészeti Konzervatóriumba felvételiztem és ott is végeztem művészettörténet és klasszikus gitár szakon. Emellett nagyon komoly szinten tanították nekünk a művészettörténetet, zeneelméletet, összhangzattant, valamint zenetörténetet, így több más művészeti formanyelvvel is megismerkedhettem, leginkább a képzőművészet és ezen belül is a festőművészet foglalkoztatott, igyekeztem műértő szemmel figyelni az impresszionizmus, dadaizmus, kubizmus, fauizmus alkotóit, és már akkor is figyelemmel kísértem a kortárs képzőművészetet is. Egy egész kötetnyi verset írtam az előbb említett irányzatok kiemelt alkotóinak életműveihez. Ennek a kötetnek Minden után – művészeti kortanok a címe. 

Dehir: A zene világából mennyire egyenes út vezetett az irodalomhoz, a költészethez, ami mára kenyérkereső foglalkozás is?

Papp-Für János: Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy valaha is szépírással foglalkozzak. Olvasni mindig is szerettem, de soha nem verseket és a költészet nem állt hozzám közel egyáltalán. Tisztán emlékszem arra, mikor és melyik vers volt az, ami először hatással volt rám és mint utóbb kiderült, függővé váltam ettől az élménytől.

Valamikor nyolcadikban az osztályfőnököm megkért arra, hogy tegyek meg neki egy szívességet és mielőtt elballagnék az iskolából, olvassak el egy verset. Kezembe nyomott egy József Attila kötetet és szamárfület hajtott az egyik oldal sarkára.

Nagyon fáj, ez volt a vers címe. Valahol itt kezdődött minden... Majd sok-sok idő eltelt és már 30 éves is elmúltam, amikor ki tudja miért, leírtam az első gondolataimat, és természetesen a vers műfaját választottam. Eleinte csak a szűkebb családi, baráti körnek mutattam meg ezeket a kezdetleges verseket, aztán, ha jól emlékszem 2006-ban versíró pályázatot hirdettek Kertész László költő emlékére, és ott első helyezést nyertem. Innen már nem volt megállás, egyenes út vezetett az egyre nívósabb irodalmi folyóiratok publikációi felé. Az igazi áttörés akkor volt, amikor Oláh János, a Magyar Napló akkori főszerkesztője elfogadta az egyik kéziratomat, ez volt a Nehogy egyedül. Abban az évben tényleg nagy változás állt be a költői életemben, hiszen ezen a köteten olyan kortársak dolgoztak és segítettek, mint Jókai Anna, Iancu Laura, illetve Szálinger Balázs, de mentoromnak tudhattam még Lackfi Jánost és Falusi Mártont is.

Dehir: Jó ideje nem csak műveli, de tanítja is a szakmát, aminek remek terepe a Hajdúböszörményi Írótábor. Hány éve részese ennek?

Papp-Für János: Idén már 11. alkalommal rendezzük meg a tábort, bár sajnos az utóbbi években már nem tanítok, hiszen a szervezés és lebonyolítás minden időmet elszívja ettől a feladattól, de az elején jó néhány éven keresztül Áfra János és Szentmártoni János mellett én voltam a harmadik Líra íróiskola-vezető. Ezt megelőzte nagyjából 5 évnyi szemináriumvezetés az Erzsébet-táborokban, ahol a prózát Csender Levente, a lírát pedig én vittem. Az akkori 12-14 éves gyerekek mára huszonéves felnőttek, többük sikeres és ismert fiatal költő lett. Hazudnék, ha ez nem töltene el elégedettséggel, büszkeséggel és jó érzéssel. 

Dehir: Az elmúlt esztendő végét a Hipnagógia című kötettel ünnepelhette. Hogy került ez az orvosi kifejezés a könyve fedelére? 

Papp-Für János: A hipnagógia egy orvosi fogalom, azt az állapotot jelenti, amikor átkerülünk az ébrenlétből az alvás állapotába. Azt a kis, vékony sávot, amikor már nem vagyunk ébren, de még nem is alszunk.

Egy olyan határvidék a valóság és az álom között amire már nincs ráhatásunk és a tudatunkat csak részben irányítjuk mi és részben rajtunk kívülálló erők.

A versek tartalma is így próbál közelíteni az olvasóhoz. A narratíva mindig állandó, de akinek és ahogyan beszél, az folyamatosan változik. Olyan kettősségeket igyekszek ábrázolni a szövegekben, ahol a valóság és a képzelet van párhuzamba állítva és csakis az olvasó tudja eldönteni egy-egy szövegről, hogy szerinte melyik a vers: a jobb oldalakon található gazdag szöveg, vagy a baloldalon lévő szófelhő összessége. 

Dehir: Nemcsak a konyhában, hanem a templomok világában is gyakori vendég.

Papp-Für János: Egy mélyen vallásos kisvárosban, Hajdúdorogon születtem, ahol szinte mindenki görögkatolikus. Anyai dédnagymamám különösen erősen vallásos volt a maga konzervatív módján, igazi templomba járó katolikus, aki a hétköznapi életében is megélte a hitét, nem csupán vasárnapon a liturgiákon, és amikor csak lehetett, engem is vitt magával. Több versem is szól róla, akár mondhatnám azt is, hogy neki íródott. Kisfiú voltam még akkoriban, nem igazán értettem én akkor ebből semmit, csak figyeltem, hogy vet keresztet, hogyan imádkozik, mit csinál a kezével, amikor a rózsafüzér gyöngyeit morzsolgatja az ujjaival. Hogy egy 8-10 éves kisfiú ezt élvezi-e? Á, dehogy.

Én is ugyanolyan rongy kölyök voltam, mint a szomszéd gyerekek. Foci, rosszalkodás, zsiványság.

Hogy most fontos-e? A legfontosabb élmények és emlékek közé tartozik. Egyenesen romantikusan és csak elérzékenyülve tudok visszagondolni rá. Jó néhány éve már, hogy visszatértem az ősi, családi egyházamhoz és bizony egyre inkább kezdek nagymamára hasonlítani. Szinte nincs vasárnap, hogy ne menjek el a misére, sőt, ha lehetőségem van, amikor nincs ott senki, akkor is beülök a helyemre, és csak ülök némán, imádkozok, csendben vagyok. Évek óta én vagyok a karitászunk vezetője, én gondozom a templomkert rózsáit, virágait, fáit. Nagyon szép és hálás feladat ez Istentől. 

Dehir: Ennyi minden mellett hogy van ideje és energiája a sportra? Mert élete fontos része az aktív mozgás egy ideje. 

Papp-Für János: 10 év kihagyással mindig sportoltam, vagy erős fizikai munkát végeztem, abból éltem, éltünk meg. Amikor jött az írói pálya, hirtelen az ülőmunka lett a fő elfoglaltságom és elég durván elhíztam. 30 kiló felesleget kaptam magamra, kettes típusú cukorbetegséget diagnosztizált az orvos, a szívem is rendetlenkedett, ritmusszabályzót szedtem. Elegem lett és eldöntöttem, hogy 45 éves koromra leadom a felszedett kilókat. Keto diétába kezdtem és sportolni indultam. Először csak mozgás volt az, annak is lassú, de szép lassan felépítettem a teljesítményt. Ennek már három éve. Azóta is rengeteget versenybiciklizek, rendszeresen futok és edzek. Már mindent eszek, de nem viszem túlzásba a mennyiséget, főleg a vacsorát nem, és igyekszem kerülni a cukrot, kenyeret és pékárut viszont három éve szigorúan szinte semmit. Le is adtam a 30 kilót, hála Istennek. 

Dehir: Sportolni bárhol lehet, az irodalom központja azonban még mindig Budapest. Ehhez képest a családjával Hajdúböszörményben él – és jól érzi magát. Mit gondol a vidékiségről?

Papp-Für János: Én azért azt látom, hogy ez a centrális irodalmi erőtér elmozdulni látszik. Itt nem a fővárosi irodalmi életet látom gyengülni, hanem a vidékit erősödni. Sok olyan vidéki műhely, tábor alakult, ami nem csupán ugródeszka egy pályakezdő író, költő életében, hanem meghatározó, kultikus hely, közösség, ahová akár éveken, évtizedeken keresztül visszajár. Itt a hajdúböszörményi írótábor is, ahol olyan tanári csapat, gárda alakult ki, ami minden bizonnyal páratlan az országban, és olyan fiatalok repültek ki innen, akik mára meghatározó és megkerülhetetlen szereplői a fiatal, kortárs irodalmi életnek.

Hogy én innen elmenjek? Soha nem fordult meg a fejemben, pedig lett volna rá lehetőség, több is. De én csak itt tudok, itt szeretek élni.

Itt a családom, a munkám, az otthonom egy csinos kiskerttel, rengeteg tulipánnal, fűvel, fával, amiket a saját kezemmel ültettem,

itt a templomom, a közösségem, itt vannak a nagyszüleim emlékei, a temető ahová kijárunk hozzájuk, egyik nagymamám még mindig él, hetente megyünk hozzá az unokákkal. Itt kell, itt akarok, itt szeretek élni. És nemhogy nem zavar, hanem éppen ez inspirál a vidékiség. Vannak rám bízott munkák, fontos feladatok, amit itt kell elvégeznem. Felelős vagyok egy remek csapatért, a munkatársaimért, a karitász szolgálatért, az általam vezetett egyesületekért, a rózsákért, a táborért, a helyi irodalmi életért, szóval minden ideköt. Én ettől érzem jól magam a bőrömben. 

Dehir: Tervek? Álmok?

Papp-Für János: Erre egyszerű és rövid a válaszom. Úgy érzem, megvalósultak az álmaim. Több is, mint amit gyerekkoromban valaha elképzelni mertem. A tervem pedig az, hogy tegyek azért, hogy ez így is maradjon.