Fogyasztói színház Debrecenben prostival, behajtóval és piszoárral

---

Debrecen – Akár Akárki? Nyolc zenés példázat a fogyasztói társadalomról és arról, hogy egyszer mindenki meghal. Kritika.

---

Mindent elolvasok és megnézek, aminek köze van Borbély Szilárdhoz. A minap mondta ezt kedves ismerősöm, aki maga is ír és fest, szóval művészember. Nem volt ott az első negyvennégy néző között, akik láthatták az Akár Akárki premierjét, de csak idő kérdése, hogy megváltsa jegyét, és részese legyen ennek a színpadi játéknak – mert számára (is) ügy az irodalom, a színház. Elválaszthatatlan, szerves része az életének – ahogy része lesz, lehet még néhányszor negyvennégy nézőnek.

A darab szerzője Borbély Szilárd, ez a tragikus sorsú, nemrégiben eltávozott költő, aki megkerülhetetlen tényezője nem csupán Debrecen irodalmának, de a magyar irodalomnak is. Különleges egyéniség, akit már életében ismertek és elismertek, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy köztünk maradjon. Életműve így félbeszakadt ugyan, bár kétségtelenül teljes.

Nem első ízben tűz Borbély Szilárd-darabot műsorra a Csokonai Színház. Korábban láthattuk már többek között a Jászai, a Halotti pompa, a Dea Debrecen című műveket. Ezeket általában a stúdiószínházban mutatták be: kisebb létszámú, ám annál elszántabb közönséget érintenek meg, hatásuk viszont lényegesen jóval nagyobb volt (és lesz).

Az Akár Akárki nyolc példázatot hoz a fogyasztói társadalomról. A fogyasztói társadalom miatt nem, a műfaj miatt azonban teljes mértékben helye lehet az idei tematikus évadban, mely a középkort és a kereszténységet állatja középpontba. Jellegzetes figurák tűnnek fel benne, akiket többé-kevésbé jól ismerhetünk: a város szélén hajnalban hazafelé igyekvő prostitól a pénzbehajtó verőlegényig, a nincstelen hajléktalantól a vallási fanatikusig érkeznek ezek az alakok, és tesznek-vesznek, kérdeznek, válaszolnak, mondanak, csinálnak, akarnak valamit.

A mi világunkról szólnak Borbély Szilárd lüktető (vers)sorai: a tévé, a hamburger, a lakótelep, a vedd meg, vidd haza, éld túl, szerezd meg, szeresd meg, veszítsd el, romolj meg, ments meg, de inkább hagyd magára civilizációját idézik meg. Férfiról, nőről, életről és mindig, mindig a halálról is szólnak ezek a példázatok. Négy színész játssza el az összes szerepet. Újhelyi Kingát (Mária, Légy jó mindhalálig, Régimódi történet, Csattanuga Csucsu, Képzeletbeli operett) és Kiss Gergely Mátét (Istent a falra festeni, Két bögre kincs, Kóbor Csillag) korábban már láthattuk együtt is Borbély-darabban, a felkavaró Halotti pompában, amit Vidnyánszky Attila rendezett. Ezúttal Pál Hunor (Régimódi történet, Istent a falra festeni, A dühös lovag) csatlakozik hozzájuk, valamint a táncos Steuer Tibor (Régimódi történet, Don Perliplín/Don Cristóbal, Segítsd a királyt!), akinek ugyan szavát nem hallni, de a halál (és halottak) megszemélyesítőjeként hatásosan van jelen a színen.

Nincs könnyű dolga e négy színésznek, akiknek a szokásoshoz képest is nagyobb érzékenységgel kell közelíteniük az előadást, hiszen nem hagyományos figurákat formálnak meg, hanem a példázatok jellegéből fakadóan kissé sematikusabb alakokat kell élettel megtölteniük. S mindehhez társul a gyönyörű, ám nehéz szöveg, Borbély Szilárd mély, komor, metszően pontos, olykor iróniát, és gyilkos bölcsességet sem nélkülöző sorai – melyet gyönyörűen mondanak hárman, s melyet a mozgás eszközeivel „szaval” el a negyedik, a táncos.

Árkosi Árpád általában nem szokta figyelmen kívül hagyni a nézőt: nem magának, hanem a közönségnek rendez. Ezúttal egy négyzetalapú térben helyezte el nézőit, melyet keskeny színpad vesz körbe minden irányból: szögletesen, mint egy belvárosi gangos ház. Szigorú geometria határozza meg a teret, mely ugyanakkor mégis sokszínű. Többek között buszmegálló, lépcsőház, mosdó. (Kiss Beatrix díszletei egyszerűek, mégis pontosak a postaládákkal, a paddal, a piszoárral, jelmezei pedig egyaránt üdítően modernek és archaikusak.) Fehér forgószékeken ülünk, s forgolódunk (aktív nézőként) a szereplők után, akik haladnak körben, mondják a magukét, és olykor meg-megállnak, dalra fakadnak. Érdekes hatása van Horváth Károly muzsikájának Antal Barbara és Pető Áron előadásában, akik zenészként maguk is a színen vannak, a színpad szélén pontosabban, egy sarokban. Távolról Cseh Tamást idézik meg ezek a dallamok, csak éppen gitár helyett vonósokra hangszerelve. Bárhonnan indulnak is ezek a minidrámák, mikrotörténetek, mindig ugyanoda jutnak: a halálhoz. Mivel minden véget ér. Aminek kezdete van, annak vége is lesz. A színpadon folyik a vér. Nem literszám, de folyik. Véletlenszerű, de mégis kiszámítható tragédiákat látunk, ám a fel-felcsendülő dalok mégis segítenek abban, hogy elviselhetővé váljon valamiképpen ez az annyira ismerős rend.

A műfaj, a példázat jellegzetessége, hogy nem cizellálja túl a történetet. Egyszerű példázatok ezek, mint a szőlőszem. Megértjük, miről van szó. Ott vagyunk a színészek közelében, s egyre közelebb hozzájuk. Hiszen jól ismerjük ezeket az embereket, ezeket a helyzeteket. Mi is dilemmázunk olykor, két rossz közül melyik kellene választani. Van-e kiút a lehetetlenségből? Megoldás-e bármire a tehetetlenség? Nincs, akit igazán kedvelhetnénk e hősök közül, akik persze nem igazi hősök. Vevő, fogyasztó, behajtó, lecsúszott értelmiségi, kurva (aki mindent diktafonra vesz, s aki mintegy „bekeretezi” a darabot), rendőr, lakó, díszletező – nyomorult emberi lények. De hogy a jelenetekben sorra felcsendülnek a dallamok, szárnyalnak a hangok, és a versbeszéd énekbeszédre vált, mégis erősödik az érzésünk, hogy ez nem rólunk szól. Ez csak játék – holott nem az. Cinkosok, vétkesek, áldozatok és bűnösök vagyunk. Ha meghalunk is egyszer, most még élünk, de ha élünk, biztos, hogy ránk is le fog sújtani a halál, aki itt jár közöttünk. Arca festett, mint a középkori metszeteken, suhogó köpenyéből kivillannak bordái. Olyan, mint mi. A nyomunkban jár, előttünk jár, végez velünk. Ez a dolga. Nem kegyelmez, nem kímél. S amennyire a középkorban élt emberek, urak, vitézek, papok és jobbágyok, úgy mi sem tehetünk mást, mint hogy próbálunk kapaszodókat keresni. Találni valamit, ami átsegít a nehézségeken. De míg ott a hit, a vallás volt e célra, mostanra mintha semmi sem maradt volna. A morál elég lehet önmagában? Erkölcsösnek lenni átsegít-e bármin? Tudni a jót, s próbálni tenni mindhalálig?

Játék a játékon belül az a példázat, ahol a színházi díszletmunkások és kellékesek is színre lépnek. Mintha már véget ért volna az előadás, viszik kifelé a berendezést, közben beszélgetnek. S előkerül egy pisztoly is. Heccből, viccből, poénból. Ami természetesen el is dörren. (Ez a dolga.) És ismét arat a halál. És ott lesz a test, amit vízbe vetnek, az innen és túl közötti vízbe, melynek partján csak vonogatja vállát a révész, mit is tud ő erről az egészről. És jön még egy dal, mintha kabaréban ülnénk, showtime, tánc, cilinder, flitterek. Miközben a halál árnya ott lebeg felettünk, mögöttünk. S kivetítve is, betöltve egy egész falat. Így állunk fel, nagy, hosszú, megérdemelt taps után.

Borbély Szilárd életműve nem könnyű. Nem is fog megküzdeni vele a többség. (Akárki.) Ám ettől függetlenül ott van és ott lesz az irodalomban. Mint egy emeletekkel, lépcsőkkel, liftekkel, nyitott és zárt ajtókkal, ablakokkal teli torony, ami messzire kimagaslik ebből a szeles, homokos alföldi síkból. (Akár.)