Oda húzott a debreceni előadás, ahonnan szinte lehetetlen elszakadni

---

Debrecen – A Nincstelenek nem a könnyed szórakozásról szól. Nincs érzékenyítés, vigasztalás, semmi. Pofonok vannak, meg a keserves és folyamatos próbálkozás, hogy túl kell élni. Kritika.

---

Tíz éve már, hogy nincs köztünk Borbély Szilárd, ez a csendes, halk szavú költő és író, aki nélkül nehéz lenne a kortárs magyar (és ezen belül debreceni) irodalomról beszélni. Abban, hogy a Csokonai Nemzeti Színház Borbély-művet tűzött műsorra, a fájdalmas évforduló mellett maga az a tény sem elhanyagolható, hogy a 2013-ban megjelent Nincstelenek című regényt az első pillanattól alapműnek tekinti a szakma.

Fotók: Éder Vera, Csokonai Nemzeti Színház

Ahogy Margócsy István írta róla nagyon pontosan:

„Borbély könyve nem arról szól, hogy milyen a falu, hanem arról: milyen (lehet) a gyermekkor; nem arról, hogyan él a falu, hanem arról: hogyan hat a (ez a) falu egy gyermekre;

nem arról, hogy a falu és a szegénység kibírhatatlan, hanem arról: a falu és szegénység körében a gyermekkor kibírhatatlan.” 

Milyen volt gyereknek lenni? Akik harminc-negyven-ötven éve voltak kislányok és kisfiúk, másra fognak visszaemlékezni, mint azok, akik később – az ezredforduló után, vagy éppen mostanában.

Ahogy Móra Ferenc és a Kincskereső kisködmön világa, úgy a hatvanas és hetvenes évek is egyre inkább egy távoli bolygónak tűnik ma már, tele ismeretlen és lehetetlen, érthetetlen és értelmezhetetlen szavakkal, kifejésekkel, helyzetekkel.

A nosztalgia persze nagy úr, sok mindent átszínez, de mellette ott vannak a tények is, melyektől nehéz lenne eltekinteni, bármennyire szeretnénk csak a szépre emlékezni. Már ha van szép, már ha vannak emlékek. Már ha képesek vagyunk emlékezni. 

Az a tíz év körüli kisfiú, aki (képletesen szólva) kézen fogja a nézőket és bevezeti az ő gyermekkora sötét és nyomasztó világába, legalább egy (igen, ahogy mondja, konkrétan egyetlen) jó emléket őriz. Ő mondja ezt, és mi elhisszük neki. Ahogy azt is elhisszük az őt játszó fiatal színésznek, Komlódy Márknak, hogy nem felnőtt, hanem gyerek. És elhisszük Hajdu Imeldának is, hogy lehetetlen helyzetben van három gyerek éjjel-nappal robotoló anyjaként, egy olyan férj mellett, aki néha nehéz, tántorgó léptekkel és üres zsebbel tér haza a kocsmából. Munkát nem kap, mert az ukrán határhoz közeli kis falu közössége kiveti magából – mint mindenkit, aki kicsit is más, vagy éppen többről álmodik, mint egy-egy nap túlélése, és a szocializmus építése üres frázisokkal.

A cigányok, a zsidók, az egykori katonatisztek: mindenki ellenség itt, aki nem akar belesimulni a rendbe. A Mesijás, a félbolond cigány, vagy a mindig mezítláb járó Máli (Tokai Andrea m.v.) de rájuk szükség van, mert valakinek csak ki kell takarítani a teli budikat, vagy ölelni a sóvár férfiakat.

Ám az Apa (Pál Hunor m. v.) nem kell a falunak. S hogy miért nem akar elmenni innen? Mert itt nyugszanak a szülei – bukik ki belőle egy alkalommal, amikor az Anya kiborult, hogy nem bírja tovább. S ebben benne van az az abszurd (de talán ma is sokak számára ismerős) érzés, hogy az elviselhetetlen is tűnhet jobbnak, mint az ismeretlen, az új, a más. Hogy gyávaság lenne ez? Butaság? Tehetetlen és lehetetlen állapot? 

Mindenesetre szívfacsaró, kegyetlen – egyúttal nagyon ismerős ez a világ, ahol nem az a kérdés, hogy karácsonyra mekkora tévét veszünk, ki kap iPhone-t és milyen márkájú edzőcipőben nem ciki kimenni az utcára, és nem is az, kitart-e fizetés hó végéig, hanem hogy lesz-e mit enni másnap. Vagy létezik-e olyan, hogy új ruha, mert egyébként minden gyerek az idősebb testvére kinőtt holmijában jár, és a Fiú a Lányét (Szász Gabriella e. h.) hordja, mert nincs más. S ha ezért az iskolában kinevetik, az aztán senkit nem érdekel.

Nincs érzékenyítés, vigasztalás, semmi. Pofonok vannak, meg a keserves és folyamatos próbálkozás, hogy túl kell élni. Akkor is, ha felnőtt vagy, és akkor is, ha gyerek.

Bevallom, volt bennem némi félelem, mire számítsak, mert Borbély Szilárdot játszani nem mindig egyszerű. A Jászait vagy az Akár Akárkit a Csokonai társulatának előadásában láthattuk, Az olaszliszkait viszont a Katona hozta el pár éve a Deszkára, s ez utóbbi nagy csalódás volt: nem forrt egésszé a költő szüleinek brutális meggyilkolása (amit a felkavaróan szép kötetben, a Halotti pompában olvashattunk, illetve a hasonló című, nagy hatású debreceni előadásban is láthattunk már), a holokauszt, Szögi Lajos agyonverése és a zempléni csodarabbi története. 

Botos Bálint rendezése bizonyítja: nem lehetetlen vállalkozás (stúdió)színpadra vinni a Nincsteleneket. Ehhez viszont alaposan át kellett gondolnia, mi és hogyan férhet be az előadás idejébe, mit kapunk, mit vihetünk majd magunkkal a nézőtérről, ha felgyulladnak a fények a végén.

A nyomasztó, szűk térben, cölöpök és kerítésdrótok között a jelenetek nem mint egy folyamatosan épülő történet elemei követik egymást, hanem mint emlékfoszlányok, kissé csapongva.

Izgalmas a nyelv használata (mely során rég hallott szavak bukkannak elő: fenykép, otthol…), és praktikus, szükségszerű megoldás, ahogy az emlékezet görög istennője, Mnémoszüné szerepében Mészáros Ibolya (mint valami katonalány, aki e civilek világa felett áll) elmeséli azt, amit eljátszani nem feltétlenül lehet. 

Vannak emlékezetes pillanatok: például Pál Hunor nyomorult (és szerencsétlen) Apájának és Papp István pökhendi pártemberének ütközése, vagy a Dánielfy Zsolt-Garay Nagy Tamás páros tollrajzszerűen pontos vázlata a mindenkinél okosabb öregekről, s a régi vágású, országvesztő dzsentriket idéző katonatisztekről. Nagyon erős Tokai Andrea jelenléte, a mozdulatai, a hangja, ahogy suhan a színen, jön, megy, és észrevétlenül szinte belénk égeti Málit. S ott az árnyjáték és a folyamatosan duruzsoló, zakatoló zajok a háttérben: az előadás kíméletlenül és minden irányból magába húzza a nézőket. (S ebből az egységből szinte csak a homlokra ragasztott mikroportok lógnak ki.)

Ez a színházi előadás olyan, mint egy szakadt, megsárgult fotó, amit képtelenség elengedni. Nem a szórakozásról szól, nem a kikapcsolódásról. Hanem arról az életről, ami akkor is létezne, ha senki (az irodalom és a színház) sem mutatná meg, és ahol nem igaz az, hogy földön fekvő emberbe nem rúgunk. (Dehogynem. Nagyon is.) De Borbély Szilárd szövege és Botos Bálint rendezése megmutatja a magyar vidéket. És érzi a néző, hogy fáj. 

További fotókat, részletes szereposztást itt találnak. Az előadást legközelebb január 22-én, 19.30-tól és 23-án 19 órától láthatják a Csokonai Fórumban, a stúdiószínházban.

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
Új színek, új hangok, új mozdulatok érkeztek Debrecenbe	2023.12.13
Elszabadultak az indulatok a debreceni színházban	2023.11.25
A Kossuth utcáról egyenesen Párizsba	2023.10.16
Milyen a tánc színe Debrecenben?	2023.10.08
Ismét alámerülhetünk a földi pokolba, ezúttal Artemisia és Éva kalauzolásával	2023.10.12