Szabó István esete Szabó Magdával és az Oscar-díjas bejárónővel

---

A világhírű rendező a debreceni írónő önéletrajzi elemekkel átszőtt könyvéből forgatott filmet. Az ajtó szerethető regény. Megnyílik-e előttünk a mozi? Kritika.

---

Szabó Magdának stabil olvasótábora van. Az más lapra tartozik, az irodalomkritika hogyan ítélte meg tegnap, mit gondol róla ma, s mi lesz a sorsa holnap. Könyvei keresettek, s Debrecenben drámáiért is rajong a közönség. Az ajtó című, önéletrajzi elemekkel átszőtt regényét a franciák is szerették, Femina-díjat kapott érte 2003-ban.

Az ajtó érdekes könyv. Tulajdonképpen két és fél szereplős mű: az írónő, aki hirtelen sikeressé kezd válni, és a bejárónő története, aki némi hezitálás és tájékozódás után (mert akárki szennyesét nem mossa!) munkát vállal nála. A fél személy a kutya, Viola, aki egyébként kan. S bár vannak körülöttük más emberek (az ezermester, a zöldséges, a rendőrtiszt vagy éppen maga Tibor, a férj is), a maga módján Az ajtó mégis ízigvérig kamaradarab. Lélektani regény kevés igazi dialógussal, ahol a szöveg folyondárja viszi előre a cselekményt. Sok a leírás, a tűnődés, a töprengés, a narráció, ám az olvasó élvezi, ahogy kibomlik előtte az írónő szemüvegén keresztül Szeredás Emerenc, a bejárónő jelleme

Ez a szikár, fáradhatatlan hajdúsági származású öregasszony ugyanis különleges egyéniség. Szigorú, egyenes, következetes ember. Minden, amit tesz, logikus, értelme van és jelentősége. A regény ügyesen sodorja az olvasót a megismerkedés pillanataitól abba az irányba, hogy lesz része Emerenc az írónő életének, hogyan mutatkozik meg keresetlen szavai mögött egy tiszta ember, aki nagyon meg tudja szeretni a másikat. Olyannyira, hogy Emerenc, aki hatalmas „udvartartást” visz (mint egy királynő, mondhatni), akiben mindenki megbízik, s aki tulajdonképpen senkiben, és aki a vendégeit is kizárólag a teraszon, a lakása előtt fogadja, egy alkalommal még azt is megengedi az írónőnek, hogy belépjen hozzá. Be, az ajtaján. Valóságos, meg szimbólum is ez az ajtó. Arról szól, mit mutatunk meg másoknak, kit engedünk be a mi titkos birodalmunkba, kik előtt vagyunk azok, akik. Emerenc világában egyébként semmi nem művi, semmi nem álságos. S mindennek oka van. Nehéz élete volt, ez lapról lapra kiderül a könyvből, s az olvasó fokozatosan tudomást szerez Emerenc egykori tragikus pillanatairól, s megérti, mi kalapálta ilyen keményre, következetesre.

S ahogy halad előre a történet, és a regény sodorja az olvasót, már nem is olyan meglepő, amikor bekövetkezik a váratlan fordulat, és az örökké tevékeny öregasszony hirtelen leesik a lábáról. Az ajtót, ami mögött a lakásában fekszik betegen, fel kell törni ahhoz, hogy Emerencet kórházba lehessen vinni. Az írónő segíteni akar rajta, ám közben ott áll Kossuth-díja átvétele előtt. Sok minden lefoglalja, figyelme megoszlik, és nem is gondol arra, mi lesz, ha Emerenc világa mások előtt is kitárul. Ahelyett, hogy megmentené, olyan szégyenbe taszítja így akaratán kívül is, ahonnan nincs visszatérés.

A regény jó, a történet szép, árnyalt, mély. Szabó István remek színészeket választott: Emerencet az Oscar-díjas Helen Mirren, az írónőt a német Martina Gedeck játssza, Eperjestől pedig megszoktuk, hogy általában mindenben jó. (Bár mindenben ugyanolyan modoros.) A zene lenyűgöző, Ragályi Elemér fényképezése zseniális – ám mindez kevés, mert az ajtó (Az ajtó!) mégis csukva marad. Hiába van a filmben pénz, akarat, szándék. A regény olvasása nélkül nem áll össze egésszé. Hiányzik a kohézió. Elemek vannak – ám nem válik érthetővé, ki mit miért tesz. Eltűnnek a motivációk, az érvek, az okok és okozatok. Arra nem lehet építeni, hogy mindenki ismeri az alapművet. Így viszont a regénnyel szemben, annak ismerete nélkül a film egy pokróc vénasszony, meg egy értelmiségi érthetetlen viszonyának ábrázolása lesz lesz egy nagyon drága, ám alapvetően mégis a 30 évvel ezelőtti tévéjátékok stílusában forgatott moziban. Szabó István filmje nem elmeséli Emerenc és Magda történetét, hanem elmesél egy könyvet, amiben ott van ez a történet. Óriási a különbség. S kevés néhány díszletelem, korabeli rendszám, telefonkészülék ahhoz, hogy megteremtse azt az atmoszférát, hihetően és egyértelműen vázolja a kort, ami a regényre annyira jellemző. Olykor pedig vannak még érthetetlen elemek is: miért is kell lelassítani azt a pillanatot, amikor Emerenc megterít egy asztalt? Mert már tudja ezt is a technika? Vagy miért kell egyetlen percben megmutatni – igaz, művészien fényképezve, de alapvetően gyorsan lepörgetve – a múltat? Hogy essünk rajta túl, lássuk, agyonütötte a gyermek Emerenc kistestvéreit a villám, ezért fél ő azóta is a vihartól? Ez így túl didaktikus, nem éri el a kívánt hatást sajnos.

Az ajtó egyszerűen rossz választás volt. Nem az a regény, ami kínálja magát, hogy film legyen belőle. Van, amiből lehet filmet készíteni, meg van, amiből nem. Rejtő Jenő írásaiból kizárólag silány mozit lehet összekalapálni. S úgy néz ki, Az ajtóból is képtelenség nagy filmet rendezni. Legalábbis így, az eredeti szerkezethez ragaszkodva. Lehetett volna persze azt mondani, hogy ez puszta nyersanyag, amiből néhány történetfoszlány, jellemfolt, érzelemszál megmarad, és abból majd valami teljesen új készül (ahogy Tarkovszkij is kezelte Lem regényét, a Solarist például)  – de ahhoz teljesen szét kellett volna szedni, és újraépíteni Emerenc és Magda történetét. Ezt Szabó István nem tette meg. Maradt az eredeti struktúránál. Ahol viszont igazán változtatott, az a vég. Jaj, csak az a vég, az az utolsó tíz perc, csak azt tudnánk feledni: minden, amit a magyar szappanoperagyártás elkövetett, ott van benne. Hamis párbeszédek, olcsó színpadiasság, nevetséges túlzások... Ha Emerenc látná, ahogy a temetőbe, a sírjához vonuló, őt eláruló nőket majd elfújja a szél, meglehet, kimászna koporsójából, és megkérdezné, ezt meg miért csinálták vele... Kinek kell ez a hamisság, ez a maximumra tekert szélgép?

Ugyanakkor persze az is igaz, hogy a hazai filmekhez képest Szabó István még így is képes volt egy nézhető mozit forgatni.  Van 45-50 olyan perce Az ajtónak, amikor képes lekötni, elvarázsolni a nézőt. Különösen akkor, amikor Emerenc sepri a járdát, amikor az imádott kutyához beszél (vagy éppen veri), amikor megtanítja az írónőt bocsánat kérni, vagy leiskolázza, milyen könnyen megy templomba az, aki a tiszta lakásba tér vissza... De mégis az a fő kérdés, miért született meg ez a mozi. Volt rá pénz? Vagy ideje volt végre megmozgatni az 50 és 90 év közötti Szabó Magda rajongókat, hogy menjenek moziba? Körükben tagadhatatlan lesz a siker. A fiatalok viszont aligha fognak tódulni rá – bár ha mégis, és kedvet kapnak az olvasáshoz, akkor mégsem volt haszontalan a küldetés. Lehetetlen persze talán nincs is, juthat eszünkbe a film egyik kórházi jelenete kapcsán, ahol feltűnik két ismerős arc két fehér köpenyes orvos szerepében. Szabó István az egyik, a másik pedig szintén világhírű kollégája, a cseh Jiri Menzel. Nos, Menzel több Hrabal műből forgatott filmet. Aki olvasta már a cseh író regényeit, novelláit, emlékezhet rá, hogy prózája sokszor hosszú, akár bekezdéseken, oldalakon át hömpölygő  mondatokra épül. Ám annak a szövegnek más a ritmusa, más a történetfűzése, mások a szereplői.

Szabó Magda nem Hrabal, Szabó István nem Jiri Menzel, mi pedig nem vagyunk csehek. S valószínű, hogy hiába a sztárgárda, a nagy pénz, Az ajtó miatt nem sorakozik fel a mi ajtónk elé Hollywood, hogy akkor szeretnének még pár tucat hasonló magyar filmet látni.