Új színek, új hangok, új mozdulatok érkeztek Debrecenbe

---

Debrecen – Minden a helyén volt, és az üzenet is célba ért: ezt éreztük a legutóbbi színházi bemutató után. Kritika.

---

A táncot még szoknia kell Debrecenben a közönségnek, eddig ugyanis jóval kevésbé volt hangsúlyos a jelenléte. Arra talán bizonyára emlékezhetnek, hogy 2006 és 2008 között Horváth Csaba vezette a Csokonai tánctagozatát. Előadásaik izgalmasak voltak, de a tánc iránt nem feltétlenül elkötelezett nézők számára nem könnyen befogadhatóak. De említhetjük Katona Gábort is, aki szintén emlékezetes produkciókkal tette le a névjegyét, ha emlékszünk még a Csikóinkra vagy a Prométeuszra.

A minőségből a Nemes Zsófia nevével fémjelzett társulat sem enged, ezt már az első premieren megtapasztalhattuk. A Blue men – ...és fehér című előadás magával ragadó volt, ám az a látvány, az a mozgásművészet és zene, ami ott katartikus élményt kínált a nézőnek, valahogy könnyebben kódolhatónak bizonyult. 

Minden a helyén volt, és az üzenet is célba ért: ezt éreztük az új, a Weöres Sándor művét megidéző, A teljesség felé című táncelőadás után is. Nem árt, ha a színház a látványról, a hangokról, a történetekről szól. Ez az operák és a prózai darabok lényege is. Minden kísérlet, próba, játék ehhez képest viszonyul.

A Csokonai Fórum nézőtéren ülve egyszerre érezhettük magunkat színházban és moziban.

Mintha a a Világok arca: Baraka vagy, a hasonló stílusú (és korábbi) Koyaanisqatsi képsorai peregtek volna előttünk, de egy jóval közelebbi, és lényegesen szűkebb térben, ahol néhány táncos a költészetről mesélt – pontosabban arról, amiről a költészet szokott: az életről, az életünkről. Minden valahol a távoli múltban, a mára a már elveszett időben kezdődött, amit a szakrális szövegek, a mítoszok, a mesék is próbálnak megfogalmazni, felidézni. Azt a kezdetet, azt az időt, amire nem is emlékezhetünk. Emlékeink egy része ugyanis nem is a sajátunk: valahonnan nagyon messziről örököltük, amikor még még jóval szorosabb viszonyban voltunk a természettel. Ma csak hisszük, hogy felette állunk, vagy tőle függetlenül létezünk. A világ is hatással van ránk – és mi is a világra. 

A teljesség felé című, 1945-ben, közel nyolc évtizede megjelent kötetében Weöres Sándor a maga létértelmezését írta meg. Kérdései és válaszai az európai és a keleti filozófiák lenyomatát egyaránt magukon viselik. Nem is véletlen, hogy mesterének, Hamvas Bélának ajánlotta ezt a művet, aminek tömör összegzése: annak, hogy az életet, a világot jobbá tegyük egyetlen lehetősége van – ha magunkon javítunk. Ez az előadás nyilvánvalóan nem  a leképezése, eltáncolása volt egy filozofikus szövegnek: az leginkább mint inspiráció jelent meg a színpadon. (Még ha olykor Varga Klára és Papp István hangján hallhattuk is Weöres sorait.)

A Csokonai Fórum színpadán tánc, a mozdulatok nyelvén néhány fiatal és tehetséges művész mesélt arról, milyen ez a mostani életünk. A fészek fejezet például a kezdetet idézte meg, a kardról szóló pedig az erőszakot, melynek a helye a legközelebbi intim közegünk, a család is lehet. Ott már nem csak közösség létezik, de egyéniségek is, és lehet, hogy nem is mindenki ugyanazt akarja. (Nem véletlenül beszélnek a generációkutatók arról, hogy oka van annak, amiért nagyszülők, szőlők és gyerekek egyre kevésbé értik egymást. A gyorsan változó világ minden korosztály számára más és más megközelítést kínál. Már nem feltétlenül és nem pontosan érvényesek, a húsz-harminc évvel ezelőtti álmok, vágyak, remények.)

Ez a tánc belülről kifelé, az otthonból a városba, a nyüzsgő, hangosabb terek felé sodorta a közönséget; Nagy Teodóra, Sarchar Ghozat, Gergely Attila és Szirtes Edina Mókus nagyon mai, szépen építkező és lüktetője zenéje pedig organikusan ölelte át a látványt.

Megtapasztalhattuk, mit jelent embernek lenni: nőnek, férfinak. Mit jelent egy közösségben élni. Mit jelent onnan kikerülni, elveszni. Mit jelent a háború, hogyan pusztíthatunk és rombolhatunk, és hogyan kezdhetjük újra, ha kapunk még esélyt.

Nemes Zsófia rendező és koreográfus új színt, új hangokat hozott Debrecenbe társulatával. Ezt érdemes észre venni és felfedezni a magunk számára, mert amit a Csapó utcai színházi térben láttunk, az valószínűleg bárhol a világban érvényes lehet. Köszönhető ez a táncosoknak, akik megmutatták, milyen hajlékony, erős, kifejező és emberi a test:

Martina Balzamo, Fernando Gabriel Luis, Saioa Poblabor Munian, Rudisch Boglárka, Elise Paris Turco, Pietro Di Salvo és Valerio Zaffalon.

Egyedül azt sajnálhatja a recenzens, hogy lát egy ilyen előadást, amit a legjobb szívvel tud ajánlani mindenkinek, akit vonz a színház: ám a december 8-án tartott, vastapssal, ünnepléssel zárult bemutató után legközelebb január 22-én lesz műsoron ez a produkció.

Bővebb információt az előadásról itt, a Csokonai Nemzeti Színház honlapján találnak.

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
Elszabadultak az indulatok a debreceni színházban	2023.11.25
A Kossuth utcáról egyenesen Párizsba	2023.10.16
Milyen a tánc színe Debrecenben?	2023.10.08
Ismét alámerülhetünk a földi pokolba, ezúttal Artemisia és Éva kalauzolásával	2023.10.12