A debreceni búsképű lovag szeretné jobbá tenni a világot

---

Debrecen – Szinte retinánkba ég a kép, ahogy a színészek mozognak és a könyveket lapozza a szél. Látványos előadást rendezett Ilja Bocsarnikovsz. Kritika.

---

Mindenkinek van egy álma. Egy álma önmagáról, a világról, milyen szeretne lenni, hol és hogyan élne legszívesebben. Nagyon szegény ember az, aki még álmodozni sem képes. Nem baj az sem, ha elérhetetlenül nagyot álmodunk, de néha jó kiszakadni a valóságból és elképzelni, milyen lenne másképpen. Határt semmi nem szabhat a képzeletnek, de számolni kell azzal, hogy a túloldalán ott a valóság, az pedig olyan, amilyen.

Fotók: Máthé András

Alonso Quijano, a spanyol hidalgó is a nagy álmodozók táborát gyarapítja. Az elszegényedett, La Mancha falucskában éldegélő nemes szekérderéknyi lovagregény elolvasása után úgy dönt, szüksége van rá a világnak és arra, hogy jobbá tegye. Girhes lova hátán útra kel, hogy lovagi tetteket hajtson végre. Csak hát: a lovagok ideje lejárt – pedig ez még csak a 17. század, hol van még ide a mi időnk, a nagy online forradalom, a szelfik és az emojik, az e-könyvek és a Netflix kora.

A történet nagyjából mindenki ismerheti, Miguel de Cervantes műve – eredeti címén: Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha – az első modern, és talán a máig legnagyobb hatású spanyol regény.

Ez a kalandos, szerelmes, olykor mulatságos, máskor mellbevágó, tragikus felhangokkal és ironikus szólamokkal teli mű két részben látott napvilágot.

Az első 1605-ben, a második tíz évvel később jelent meg, s nem túlzás azt állítani, hogy pályája négy évszázada töretlen.

Kölyökként először képregényként került a kezembe a Don Quijote, aztán egy karcsú, az ifjúság számára fogyaszthatóvá tett változatban, végül 15-16 évesen lecsaptam a sok száz oldalas eredeti verzióra. Ha valaki ebből mozifilmet akarna összehozni, azt mondanám, felejtse el, álmodjon inkább sorozatot, most annak van ideje. Vagy tegyen úgy, mint Ilja Bocsarnikovsz, aki korábban a Három nővérrel és a Learrel már elvarázsolta a debreceni közönséget. A fiatal orosz rendező két felvonásnyi terjedelembe zsúfolta a történetet (Kozma Andrással jegyzik az átiratot), és merész víziót tálalt elénk.

Csak nézünk, mintha moziban ülnénk, a látvány vonzza a tekintetet, mint a mágnes.

A zene gyönyörű és változatos, a tér szokatlan és pazar: mintha egy monumentális ékszerdoboz (vagy enyhén vintage stílusban kitapétázott, Twin Peaks-szerű szoba) nyílna meg előttünk. Szinte retinánkba ég az a kép, ahogy a földön szabályos rendben elhelyezett, nyitott könyveket lapozza a szél. A padló ferde, lejtése miatt a színészek egészen sajátos, groteszk járást produkálnak, a színes falak között játékuk animációs filmeket és burleszket egyaránt idéz. Vranyecz Artúr, Bakota Árpád, Oláh Zsuzsa, Mészáros Ibolya, Tolnai Hella és Kránicz Richárd több szerepben is bizonyítják, mennyire könnyedén képesek új és új figurákat skiccelni elénk.

A mi debreceni Don Quijoténk (Mercs János) nem annyira az eszement hőst idézi meg, mint inkább az elvarázsolt olvasót, aki úgy gondolja, mindenkinek joga van olyan valóságot álmodni magának, amilyet szeretne. Ő konkrétan kalandozna, hőstetteket hajtana végre, mert meggyőződése szerint a világnak szüksége van rá, hogy jobbá tegye.

Lelkesedése a kezdetben erőteljesen gyanakvó naplopóra, Sancho Panzára (Rózsa László) is átragad, akit elsősorban az ígéretek vonzanak.

(Hiszen ki ne szeretne pénzt és hatalmat, egy sziget kormányzóságát akár?) A fegyverhordozó szerepében Rózsa László az előadás legszínesebb egyénisége, remek ellenpontja a búsképű lovagnak. Ám viszonya a valósághoz jóval szorosabb, sokkal rosszabbul fogadja a menetrend szerint érkező veréseket, mint ura.

S ahogy minden rendes lovag (vagy a legtöbb férfi), Don Quijote is keresi álmai asszonyát. Dulcinea szerepében Wessely Zsófia mint fehér ruhás látomás suhan a színen. Könnyű kiszúrni, hogy itt szinte mindenki fekete-fehérben parádézik, tiszta fehérben csak ő. Piros pedig csupán a lovag hintalova, és a tébolyultan viselkedő herceg és a hercegnő, meg a földön guruló almák.

Don Quijote ebben az előadásban történetfoszlányok között bolyong. Minden oka megvan rá, hogy bírálja a valóságot, ám azért azt se feledjük, hogy

a lovag maga dönt arról, milyen szerepet szeretne játszani a saját világában.

Amikor viszont bevon ebbe másokat (például elvarázsolt kastélynak tekinti a fogadót és nemes hölgyeknek a prostikat), azzal ő is áthág egy határt, és pont annyira viselkedik erőszakosan másokkal, mint azok vele. Don Quijote azt szeretné, ha a világ egy jobb hely lehetne, a környezete viszont azt, ha befejezné ezt a műsort.

Két világ ütközik tehát, ám Ilja Bocsarnikovsz rendezésében a mérleg a lovag felé billen: álmai világát szerethetőbbnek mutatja, mint a nyers, rideg valót. Ezen vitázhatunk talán, ám azon semmiképen, hogy a szellő lapozta könyvek, a napszemüvegben heverésző Rózsa László, a mókásan vonuló Kránicz Richárd vagy a defektesen kacagó hercegi pár képe mellett magunkkal visszük az utolsó jelenetet is, ami rávilágít az ideát és az odaát viszonyára.

Részletes szereposztást, további fotókat és információt arról, mikor láthatják ezt a különleges hangulatú darabot itt, a Csokonai Színház honlapján találnak.

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
Mennyire szeretne ez a nő anya lenni?	2019.10.10
Ha két nagy lakli el akar kalapálni egy nyiszlett kisfiút, abból bizony verés lesz	2019.10.15