Belépés
Regisztráció
A férfiak tényleg csak azt akarják a nőktől
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.05.01. 09:00 | Frissítve: 2019.05.01. 09:00
Debrecen – Előtte és utána (olykor pedig helyette) inni és verekedni. Vagy mégsem? Provokatív és fergeteges előadást láthatunk a Csokonai Színházban. Kritika.
Az idei évad több merész meglepetéssel is szolgált a Csokonai Színház nézőinek. Ezek sorát gyarapítja a Tesztoszteron, amit Szikszai Rémusz rendezésében láthatunk. Talán emlékeznek rá, hogy nemrég színre vitte itt a Rómeó és Júliát, de feltűnt a tavalyi Deszkán színészként is, az egyébként általa rendezett (és nagyon magyar) Tarantino-átiratban, a Kutyaharapásban, ebben a „mocskosszájú gengszterdrámában”.
Fotók: Csokonai Színház / Máthé András
Amit most kapunk tőle, az talán még ezeknél is emlékezetesebb lesz.
Képzeljék el, milyen, amikor rágurulunk az autópályára száznegyvennel – és beletaposunk a gázba, hogy a járgány megindul velünk…
Ilyen a Tesztoszteron, ami a nálunk talán nem különösebben ismert Andrej Saramonowicz darabjából készült. Tényleg szabadszájú és szókimondó – tehát nem véletlenül 16 éven felülieknek ajánlott –, de nem öncélúan az, eljut valahonnan valahova.
Az alapkérdései egyszerűek:
milyenek a férfiak, és mit gondolnak a nőkről? Milyenek a nők, és mit szeretnének tenni velük? Tényleg csak a szexen meg a „tücskölésen” jár a férfiak esze? Másra sem tudnak gondolni? Csak arra, kit, hogyan?
A történet egy kocsmában játszódik, ahova egy félbeszakadt esküvő után betér néhány férfi. Ők társalognak, isznak, balhéznak itt két órán át. Olykor véresre verik egymást, néha kibékülnek, mesélnek arról, ami a szívüket nyomja, vagy amiről álmodoznak éppen. (Hogy miről álmodoznak, azt már jeleztük fentebb: arról, hogyan vigyék ágyba a nőket.) Milyenek ezek a férfiak? Sokfélék. Van köztük mindenféle: zenész, újságíró, tudós, filmes, csapos. Kicsit nyersek. (Nagyon azok.) Durvák, ugyanakkor végtelen érzékenyek. Önérzetesek. Hisztisek. (Rosszabbak, mint egy hisztis nő.)
Parádés két óra tanúi vagyunk, egy igazi jutalomjáték nézői, s ebben nincsen semmi túlzás. Ajándék ez a színészeknek és ajándék a nézőknek. Mintha a Ponyvaregény vagy a Blöff (Guy Ritchie) világába zuhannánk bele, ahol minden az, ami, de még több is, hiszen maró önirónia és szarkazmus mázolja készre a képet, amit kapunk. Cziegler Balázs díszlettervező kocsmája tökéletes helyszín ehhez, Kiss Julcsi jelmezei pedig nagyon jól állnak a színészeken.
Semmi felesleges retró vagy unalmas utalás nincs, ezek a holmik aligha a tavalyelőtti nyár végi leárazásról keveredtek elő. Itt minden modern, mai, jelen idejű.
A színpadon Mucsi Zoltánt láthatjuk vendégként Stavros, a görög származású (és arcátlanul vehemens) apa szerepében, aki egyáltalán nem boldog, miután a fia esküvőjén kitört a botrány. (És a verekedés, bár ez utóbbit ő maga generálta.) A fia (Mercs János) kórházba került, onnan lépett le, s jött ide. Van még egy ügyetlen csaposunk (Kiss Gergely Máté), egy véres fejű áldozatunk (Rózsa László), aki ha megszólal, rögtön kap egy pofont és/vagy rúgást (mint valami Rejtő-regényben). S rajtuk kívül még több úriember is: Janis (Janka Barnabás), a görög másik fia, aztán Féreg (Kurely László), a haverjuk, de ott van Dió is (Papp István), akinek kemény az ökle és hatalmas a szíve.
Milyenek a férfiak egymás között? Lazák, kemények, arcoskodók. Mindenben okosabbak másoknál, mindenük nagyobb, szebb, drágább, hosszabb. Ám ahogy haladunk előre e fergeteges két órában, le-lehull róluk némi máz, némi kemény héj, s kivillan az igazi arcuk is.
Az, hogy ez a történet végig egy helyszínen játszódik, egyáltalán nem zavaró. A jeleneteket zenés betétek választják el egymástól, nő csak ekkor lép a színpadra: egy nő, akit Nagy Kíra alakít.
Hogy ő az a nő, akiről a férfiak beszélnek, vagy nemes egyszerűséggel ő a Nő, szinte mindegy.
Mintha egy másik szinten lebegne a férfiak felett, miközben énekel. Érdekes a kontraszt, milyen az, amikor a színészek ragadnak hangszert, s fakadnak dalra, hogy elénekeljék mondjuk Iggy Pop nagy slágerét, a Passengert, s milyen, amikor Nagy Kírát hallhatjuk, aki viszont egy másik világból, az operák felől érkezett. (S ezért talán az első két dalnál kissé meg is volt illetődve a premieren.)
A játék provokatív, ugyanakkor stílusos és elegáns (a trágár, ám mégsem öncélú szövegek ellenére is), repül velünk az idő. Végignevetjük ezt a két órát, élvezzük, mint egy kocsmadrámát vagy egy gengsztermozit, de azért azt is látjuk, hogy a Tesztoszteron tükör is. Görbe, kissé torz, de ott van benne a világunk, ott vagyunk benne mind, mi, férfiak – és persze a nők, álmaink és életünk női...
További részleteket, fotókat, teljes szereposztást itt, a Csokonai Színház honlapján találnak.
Kapcsolódó cikkek:
2024.02.03.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)