A Gyergyó utcán nőtt fel a DJ, és hamarosan színes fotókkal tér vissza Debrecenbe

---

Debrecen – Kockákról készített művészi képeket állít ki Horogh József, aki szívesen mesél arról, milyen volt itt élni gyerekként, s hogy mi a különbség egy mobillal, meg egy komoly géppel lőtt fénykép között. Interjú.

---

Debrecenben nőtt fel, de aztán úgy alakult az élete, hogy elhagyta a várost. Ám így is gyakran megfordul erre – hamarosan egy tárlattal érkezik. 

Dehir: Hogy érzi magát, amikor leszáll az állomáson a vonatról, és elindul felfelé a Piac utcán?

Horogh József: Nosztalgikus hangulatba kerülök... Szinte bármerre sétálok, eszembe jut valamilyen emlék. Legutóbb egy barátommal mentünk a Nagyállomástól a Szent Anna utcáig, és végig meséltem neki, mik történtek velem az adott helyen gyerekkoromban, milyen bolt volt egy mostani helyén, hol vettünk bulizás után valamit enni, hol gördeszkáztunk, hol lakott az első szerelmem, melyik szórakozóhelyen voltam DJ. Ezek mind jó érzések, kellemes emlékek, még akkor is, ha annak idején nem úgy gondoltam.

Dehir: Hazaérkezik?

Horogh József: Igen. Bár már 2007 óta nem lakom Debrecenben, mai napig úgy mondom, hogy megyek haza.

Dehir: Milyen volt gyereknek, vagy később fiatalnak lenni a városban?

Horogh József: Nagyon jó. Amikor Budapestre költöztem, az első gondolataim egyike az volt, hogy el nem tudom képzelni, milyen lehet itt gyereknek lenni. Én a Gyergyó utcában nőttem fel, nagyon sokan jöttünk össze, és esténként sötétedésig lent játszottunk. Sokszor bemásztunk az utcában lévő oviba, és ott bújócskáztunk.

Mindig onnan tudtuk, mennyi már az idő, hogy az egyik barátom anyukája lekiabált a nyolcadik emeletről, menjen haza, mert kész a vacsora.

Fiatalnak is jó volt lenni, a mai napig szoktunk találkozni középiskolás osztálytársakkal, akik szintén Budapesten laknak, illetve a vezetékes átviteltechnika tanárunk is gyakran csatlakozik hozzánk. Jó volt Landleresnek lenni, az egyik legjobb barátomat a középiskolában ismertem meg. Összetartottunk fiatalként jóban-rosszban, nagyon mély barátságok születtek. Ehhez hozzájárult a város is a maga hangulatával, és nem csak a 80-as, 90es évek miatt. Nagyon sok lehetőségünk volt a kikapcsolódásra, szórakozásra, sportolásra. Sose unatkoztunk.

Dehir: Azok közé tartozott, akik tettek is azért, hogy legyen élet. Aktív tagja volt például a helyi Depeche Mode-klubnak. Hogy került oda?

Horogh József: Még 1990-ben voltak próbálkozások, hogy legyen a „lázadó” fiatalságnak is helye, ahol azok a zenék szólnak, amik máshol nem. Varga Zoli is a Landlerbe járt, ott találkoztam vele, és ő mondta, hogy van egy ilyen a Simonyin, menjek le. Bemutatott Komódi Karcsinak, meg Piros Lacinak. Nagyon hamar összebarátkoztunk, ami köszönhető volt a Depeche Mode iránti rajongásunknak is.

A buli nem volt rossz, de az igazi sem, így kitaláltuk, hogyan kellene csinálni egy jobbat. Nekem volt hozzá technikai felszerelésem, illetve már nagy rajongója voltam a Depeche Mode-nak, így zenei anyagom is. Megbeszéltük a hely vezetőségével, hogy tegyünk egy próbát, így 1991 januárjában megszerveztük az első bulit.

Fénymásolóval készítettünk plakátot, este kiragasztottuk a városban, és mondtuk mindenkinek, hogy próbálunk valami újat. Ilyen bulik akkoriban csak Budapesten voltak, a Petőfi Csarnokban, havonta egyszer. Aki ilyen zenére akart bulizni, annak nem volt más lehetősége, így jöttek a környező városokból, Böszörményből, Szoboszlóról, Derecskéről is. Nagyon jól sikerült, így ettől kezdve kétheti rendszerességgel tartottunk ilyen bulikat, Depeche Mode klub néven. Az a januári volt az első alkalom, amikor olyan közönségnek játszottam a zenét, akik nem osztálytársak, barátok voltak, hanem bárki jöhetett. Azzal a bulival indult el a DJ pályafutásom.

Dehir: Aztán az élete úgy alakult, hogy elhagyta a várost. Merre ment?

Horogh József: Budapestre költöztem, a szokásos ok, egy lány miatt. Eleinte ingáztam a két város között, de aztán eljött a költözés ideje.

Dehir: Most egy tárlat hozta vissza, aminek a főszereplőjeként érkezik.

Horogh József: Olvastam arról, hogy az Egri Borozóban nem csak isteni borok vannak, hanem mellette galériaként is működik. Egyik hazalátogatásom alkalmával beléptem a tulajdonoshoz, Kovács Istvánhoz, és pár finom forralt bor társaságában beszélgettünk a korábbi kiállításokról, közös ismerősökről, megmutattam neki a képeimet, hogy mi is az, amit szeretnék. Elnyerte a tetszését, amit látott és mivel fotós kiállítás ritkán van nála, nagyon szívesen fogadta az ötletet. Abban maradtunk, hogy a tárlat február 24-én, 17 órától nyílik majd.

Dehir: Mikor kezdte érdekelni a fotózás?

Horogh József: Még a 80-as évek közepén volt először a kezemben fényképezőgép, egy családi nyaralás alkalmával. Akkor nagyon tetszett a fényképezés, és nagy dolognak tartottam, hogy én nyomhatom le a gombot a gépen. Utána mindig volt valamilyen kompakt fényképezőm, viszont azoknak a hiányosságai miatt nem tudtam igazán megvalósítani, amit szerettem volna. 2007-ben vettem meg életem első tükörreflexes gépét, volt két kollégám, akik szintén fotózással foglalkoztak, velük jártunk el fotózni. Akkor fedeztem fel, hogy ez nem csak arról szól, hogy egy pillanatot örökítsek meg, hanem több legyen a kép egy emléknél.

Dehir: Manapság mindenkinek ott a zsebében egy telefon, amivel fotózni is lehet… Erről mit gondol?

Horogh József: Az egyik művésztanárom szavaival élve: mindenkinek ott van a zsebében egy kamerás telefon, de nincs rólunk egy olyan kép, amit kirakhatunk a falra. Minden pillanatban kattint valaki a telefonjával, kiteszi a közösségi oldalakra, és ott vége a történetnek. Nem maradandót alkot vele az emberek többsége. Igen, vannak már pályázatok, versenyek ahol csak mobillal készült képekkel lehet jelentkezni, vannak nagyon szép és jó alkotások, de sajnos kevés.

Én sem veszem elő a gépet minden egyes alkalommal, ha a macskáimról készítek képet, amit megosztok az ismerőseimmel, viszont ha van egy esemény, koncert vagy bármi, aminek a megörökítése a cél, akkor nem használok mobilt.

Nincsenek meg azok a fotográfiai eszközeim, mint egy gép és jó objektív esetén. Számomra fontos az utómunka (nem képszerkesztés), amit egy telefonnal készült kép esetén nem tudok olyan szinten elvégezni. Ezen túl viszont mindig az a jó gép, ami éppen nálunk van, lehet az is, hogy életem fotóját egyszer telefonnal fogom készíteni.

Dehir: Mi érdekli a fotózásban? 

Horogh József: Egyrészt egy ember, egy pár, táj, épület szépségét megörökíteni, visszaadni. Egy pillanatot kiragadni, a megfelelő időben lenyomni az exponáló gombot a gépen. Másrészt pedig az, amikor egy hétköznapi tárgyról, egy épület részletéről készítünk egy képet, ami valamilyen hangulatot kelt a nézőben. Vagy azért, mert olyanok a színek, a formák, vagy azért, mert olyan arányban van jelen a fekete és a fehér. 

Dehir: Hogy látja, mikor lesz művészi egy kép?

Horogh József: Amikor nem csak annyi érzést vált ki a nézőből, hogy de aranyos kutya van rajta, vagy de szép a menyasszony. Amikor nem azt nézi, milyen tárgy, vagy ki van a képen, hanem a kép egészét. A színeket, a formákat, az árnyékokat. Valamilyen hangulatot vált ki a nézőből. Például amikor megmutatod a képeket, hogy mondjanak véleményt, és a válasz az, hogy ezt „de el tudnám képzelni a falon nagy méretben”.

Dehir: Miért éppen a kockák világában mélyült el?

Horogh József: Fotográfus képzésem során kaptunk a színérzékeléssel kapcsolatos feladatokat is. Volt itthon pár színes kocka, és reggel, ahogy besütött a nap az ablakon, megláttam a lehetőséget, milyen jól lehet keverni a színeket három különböző színű kockával. Tanáraim javaslatára vittem tovább a gondolatot, miért ne csinálnám meg kontrollált körülmények között, mesterséges fényekkel. Vásároltam még több kockát, több színben, és jöttek az ötletek. Mi lenne, ha nem csak a színekre figyelnék, hanem a formákra, amit az árnyékok adnak. Mi lenne, ha más-más színű fóliát használnék a vakukhoz, akár különbözőt oldalanként. Készítettem sorba a képeket, közben ismét jöttek az ötletek, mi lehetne másképp, hogy világítsam meg, hogyan helyezzem el magát a kockát, vagy szűkítsem a vaku fényét. Sok olyan képem készült, amiket mindenképpen szeretnék tovább vinni, bővebben kifejteni, hogy egy-egy sorozatot alkossanak és további kiállítások jöhessenek létre.